Advent 1. hete, szerda – Iz 25, 6-10a; Mt 15, 29-37
Közreműködünk-e az Úr mindennapi, kegyelmi eljövetelében?
Jézus a mindennapi kegyelmi eljöveteléhez a mi közreműködésünket kéri, hogy a Megváltónk lehessen. Ehhez engednünk kell, hogy szenvedéseinkben és betegségeinkben meggyógyítson, vigasztaljon és erőt öntsön belénk. Az Istenhez hasonló gondoskodásra, szeretetre és irgalomra akar nevelni minket. Így akar a Megváltónk lenni, és azután szeretetének, gondoskodásának a közvetítését kéri tőlünk, közreműködésünkkel akar eljutni minden emberhez. Ha ezt vállaljuk, akkor nemcsak hozzánk jön el, hanem általunk másokhoz is, és Megváltónk lesz földi életünk végén, és majd a világ végén is.
A mai evangéliumban elbeszélt csoda nagyon szerény. Igaz, hogy sok embert vendégelt meg az Üdvözítő, de még a csoda részesei közt is bizonyára lehettek elegen, akik jóllaktak anélkül, hogy egyáltalán észrevették volna, hogy mi történt velük és körülöttük. (Ahogy a kánai menyegzőn is csak a beavatottak tudták, hogy csoda történt.) De ha mindenki odafigyelt is, milyen szegényes csoda az, hogy csupán kenyeret és halat kap az éhes tömeg!
A racionalista biblia-magyarázat divatja idején igyekeztek természetes magyarázattal feloldani a csodát. Azt mondták: bizonyára igen sok embernek volt ott Jézus környezetében valamicske elemózsiája, amit dugdosott addig, amíg úgy látszott, hogy nem lesz mit enni. Aztán egy nagylelkű kezdeményezés a hét kenyérkével és néhány apró hallal elég volt ahhoz, hogy a rejtett tartalékok is előkerüljenek, és kiderüljön, hogy ha mindenki „beadja a közösbe” a magáét, akkor bőven jut mindenkinek. Ha ez így történt volna, akkor az is csoda lenne, hogy ötezer önző, maga falatját féltő ember átalakult, és egymást önzetlenül kínáló, nagy családdá változott.
Elgondolkodtató, hogy Jézus csodatettének kiindulópontja egy önként odakínált adomány volt: néhány apró hal és a hét árpakenyér. Ha beleképzeljük magunkat a névtelen adakozó helyzetébe, egészen elámulunk.
Jézus azt akarta, hogy az apostolok is legyenek tevékeny munkásai a csodának, és nem akarta, hogy a bőség biztonságérzetével ültessék le a sokaságot. Kezük között szaporodott meg az eledel. Ámulva látták, hogy a következőnek is jut, a legutolsónak is, és talán csak a végén, a maradék összegyűjtésekor támadt fogalmuk arról, milyen nagy mennyiség fogyhatott el, hogy csoda történt. Érdemes megfogadnunk Assisi Szent Ferenc atyánk tanácsát: „Először azt tedd azt, ami a legszükségesebb, utána azt, ami lehetséges, és hirtelen azon találod magad, hogy megtetted azt, ami lehetetlennek tűnt.” – NB! Isten nem akar nélkülünk csodát tenni, hanem az ő csodáit általunk akarja végbe vinni, és a mi közreműködésünkkel akar eljutni minden emberhez.