Évközi 32. hét, szombat – Lk 18, 1-8
Hogyan mutatkozik meg imáinkban az Istennel való kapcsolatunk fejlődése?
A mai evangéliumi részlet első és utolsó mondata: „szüntelenül kell imádkoznunk és nem szabad belefáradnunk!” és „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” – Mi az oka annak, hogy unalmasnak, vagy terhesnek találjuk az imádságot? Az imádság – párbeszéd (! nem monológ) a három isteni Személlyel. Lehetetlen, hogy akik szeretik egymást és együtt élnek, azok ne beszéljenek egymással. A beszéd az ismeretszerzésnek a legfontosabb módja és eszköze. Nem tudjuk szeretni azt, amit/akit nem ismerünk.
Ez nemcsak a földi kapcsolatainkra érvényes, hanem az örök életre is. János evangéliumában Jézus az utolsó vacsora végén a „főpapi imájában” azt mondta, hogy „az örök élet az, hogy ismerjenek téged, az egyedüli igaz Istent, és akit küldtél, Jézus Krisztust.” (Jn 17,3). Az Istennel való együttélés egyik legnyilvánvalóbb jele, hogy rendszeresen, hosszabb szünetek nélkül, naponta „beszélgetünk vele”, azaz imádkozunk, hogy egyre jobban megismerjük és megszeressük Őt.
Az imádságra azért is nélkülözhetetlenül szükségünk van, mert az imában tanít meg minket az Isten arra, hogyan tudjuk elérni Őt, mint végső célunkat (milyen úton kell járnunk), és hogyan kell együttműködnünk Vele: mi az Ő akarata, és hogyan tudjuk azt teljesíteni. Egyáltalán Tőle kell kérnünk mindent, ami földi életünkhöz és az örök élethez szükséges. Már a földi életünknek is az a célja, hogy Isten éljen bennünk. Ennek azonban a mi részünkről alapfeltétele a tudatosság, amely abban megnyilvánul meg, hogy akarunk kapcsolatra lépni az Istennel, sőt, akarunk tudatosan együtt élni, együttműködni Vele.
Nem kell különleges dolgokra gondolni! Egyszerűen azt a mintát kell követnünk, amelyet Jézus adott nekünk arra, hogyan imádkozzunk. Arra kell törekednünk, hogy legyenek egyre komolyabbak, személyesebbek, elmélyültebbek, gazdagabbak, és minden napra lebontva egyre konkrétabbak azok a kérések, amelyet az „Úr imádsága”, a „Miatyánk” magában foglal. Ehhez hasonlóan kell fejlődnünk a többi imánkban is.
! Minden kapcsolatunk minőségére jellemző, hogy milyen a beszédstílusunk és milyenek a beszédtémáink. Nemrégen volt szó a háláról. Ne csak kérni tudjunk, hanem tudjunk szívből megköszönni is. Nemcsak az év végén, hanem „menet közben” is meg kell köszönni mindazt a jót, amit Istentől kapunk napról-napra! Így fejlődnek kapcsolataink Istennel és egymással, így lesznek azok egyre tartalmasabbak és személyesebbek.
Hitünk lényege : „Megismertük a szeretetet, amelyet Isten oltott belénk, és hittünk benne. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, és az Isten is benne marad.” (1Jn 4,16). Tehát a hit ajándékát is kérni kell, hogy hittel mondott imádságaink révén életünk állandóan fejlődjön a szeretetben!