Évközi 32. hét, péntek – Lk 17, 26-37
Magunkra és hozzátartozóinkra is gondolva milyennek látjuk életünket a múltban, a jelenben és a jövőben?
A mai evangéliumi részletben háromszor is elhangzik az a mondat, hogy „Az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják”. A három említett eset közül kettő (a vízözön és Szodoma) egyértelműen katasztrófa, a harmadik pedig kérdéses, hogy szintén az-e. Erről csak annyit mondott Jézus, hogy „Ugyanígy lesz azon a napon is, amikor az Emberfia megjelenik.”
Jézus olyan tevékenységeket sorol fel a vízözön és Szodoma tragédiája előtt, amelyek alapvetően hozzátartoznak az emberi élethez, az Emberfia megjelenésekor pedig a két ember egymás mellett ugyanott volt: a mezőn, a malomban, sőt egy fekvőhelyen (!), és ugyanazt csinálta.
Az egymás mellett élő két ember élete a külső szemlélő számára egyforma. De abban különböznek egymástól, hogy az egyik élete nem több, mint a munka, a pihenés, stb., vagyis élete kimerül a földi tevékenységekben, a másik emellett várja az Emberfia eljövetelét is.
Az emberek magatartásában nem az kifogásolható, hogy a felsorolt mindennapi dolgokkal foglalkoznak, hanem az, hogy az egyik ember figyelmét kizárólag csak az köti le, amit éppen csinál, és egyáltalán nem számol életének a végével, nem hisz az örök életben. A tanulság: állandó készenlétre van szükség, mert az Emberfia érkezése mindenki számára váratlanul, de biztosan bekövetkezik.
Noé kora, Lót napjai, az Emberfia napjai és (!) a mi napjaink is abban hasonlítanak egymásra, hogy vannak jelek és figyelmeztetések, de „a világ fiai” nem vesznek tudomást róluk, folytatják megszokott életüket.
Valaki azt mondta, hogy Isten mindenkit akkor szólít el ebből a világból, amikor az számára és a környezete számára a legjobb. Nem tudhatjuk, hogy akik előttünk mentek el, azok felkészültek voltak-e, vagy esetleg a mindent tudó Isten már nem látott esélyt arra, hogy jobbak lesznek. Nem tudhatjuk azt sem, hogy Isten minket eddig miért óvott meg a haláltól. Talán azért, mert nem vagyunk elég felkészültek, de van még remény arra, hogy jobban felkészüljünk.
Éljünk a kapott lehetőséggel! Nehogy úgy járjunk, mint azok az óceánban gondtalanul fürdőzők, akik a cunami idején a szökőár előtti percekben nem menekültek, hanem mentek befelé a visszahúzódó tenger után, és amikor a vízfal megfordult, még fényképezték is, holott akkor már el voltak veszve, csak ők nem tudták.
Akármit teszünk, mindig figyeljünk arra, hogy Isten akarata szerint éljünk. És akkor is dolgoznunk kell a „bárka”, vagyis Krisztussal való közösségünk építésén, ha közömbösség vesz körül minket, vagy egyenesen kinevetnek érte, mint Noét. Jó, ha már most számot vetünk azzal, hogy mi mindent kell itt hagynunk, ami nem fér be a „bárkába”, vagyis ami haszontalan az örök üdvösségünk szempontjából. Készüljünk a Krisztussal és elhunyt szeretteinkkel való találkozásra és boldog örök együttlétre!