32. évközi hét, kedd – Lk 17, 7-10
Örülünk-e annak, és megtiszteltetésünknek tartjuk-e, hogy szolgálhatunk az Istennek?
Nekünk is szól a mai evangélium utolsó mondata: „Amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.” Jézus ezzel nem azt akarja mondani, hogy ne érjük be annak a teljesítésével, ami a kötelességünk, hanem tegyünk még többet. Nem különleges teljesítményekre akar sarkallni minket, hanem egyszerűen alázatosságra tanít.
Jézus nem szeretett különbséget tenni kötelező minimum és önként vállalt külön-teljesítmény között. Inkább azt hirdette, hogy aki többet kapott, az többel tartozik elszámolni. A kötelezőt túllépő produkciók a farizeusok életének tartozékai voltak. Ők dicsekedtek azzal, hogy az előírtnál többször böjtölnek, adót fizetnek abból is, amiből nem volnának kötelesek, stb. Jézus sokszor óvta a tanítványait az ilyen magatartás kockázataitól.
Abban a kifejezésében, hogy „ti is, ha mindent megtettetek”, a „mindenben” az Isten szolgálatában elégő ember életének egész teljesítménye benne van. De akármit és akármennyit tettünk, nem érdemlünk különös elismerést, mert csak azt tettük, amivel Istennek tartozunk. Nem igényelhetünk más bánásmódot magunknak, mint ami a szolgának kijár. Nem méltatlankodhatunk amiatt sem, hogy dicséret helyett újabb feladatokkal bíz meg minket a Gazdánk. Sőt, ha ezeket nem teljesítjük, akkor még büntetést, „verést” is kapunk. (vö. Lk 12,47).
A példabeszéd tanulsága tehát nem az, hogy a szolgáknak szorgalmasabbaknak kellene lenniük, vagyis úgy lenne rendjén, hogy többet tegyenek annál, mint amit rájuk bíztak, hanem az, hogy a szolga akármennyire jó munkás, legyen tudatában „szolga” voltának, s ne igényeljen magának semmiféle megbecsülést.
! Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy csupán szolgák vagyunk. Mindenünket, amink van (örökölt vagy szerzett javainkat, képességeinket) azért kaptuk, hogy szeretettel szolgáljunk velük. És ha ezt megtesszük, akkor (1.NB!) ismétlem Jézus mondását, csak „haszontalan szolgák vagyunk, hiszen csak azt tettük, ami a kötelességünk volt.”
Jézus nemcsak beszélt erről, hanem meg is mutatta, mit jelent vállalni a szolga szerepét „egészen a halálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2, 6-8). „Nem kereste a maga dicsőségét” (Jn 8, 50), éppen ezért „magasztalta föl” az Isten (Fil 2, 9-10), és a feltámadásban Úrnak dicsőítette meg.
! A szolgálat igazi, helyes lelkületét Jézustól tanulhatjuk meg, aki egyértelművé tette számunkra, hogy amikor áldozatos szeretettel az embereket szolgáljuk, akkor magát Istent szeretjük és szolgáljuk. 2. NB!: az a mi jutalmunk és kitüntetésünk, hogy Istennek szolgálhatunk, teljes figyelemmel, odaadással, egyre nagyobb hatékonysággal és egyre nagyobb szeretettel, az Ő segítségével!