Évközi 31. hét, kedd – Lk 14, 15-24
Mindennél többre tartjuk-e, hogy Isten az örök üdvösségre hívott meg minket, és ennek eléréséért igyekszünk-e mindent megtenni?
Ha nem tölt el minket az öröm egy ünnepi eseményre szóló meghívás miatt, ha nem tölt el minket a vágyakozás azért, hogy együtt ünnepeljünk, vagy egyáltalán egy társaságban legyünk a meghívóval és a meghívottakkal, annak az oka az lehet, hogy fontosabb tartunk valami mást, ami azzal az eseménnyel egy időben történik, vagy nem tartjuk érdemesnek, hogy időt és fáradságot fordítsunk rá. Esetleg nem tiszteljük igazán a meghívó személyét, illetve azokat, akiknek a vendégségen való részvételére lehet számítani. Így lehetünk az örök élet lakomájára szóló meghívással, illetve az Istennel és a szentekkel is. A földi ügyek és a földi élvezetek fontosabbnak tűnhetnek, mint a Mennyei Atya és Jézus meghívása az örök boldogságra, és az angyalokkal és Isten minden szentjével való együttlét. ! Rá kellene döbbenünk arra, hogy Isten mennyire szeret minket. Ennek az a bizonyítéka, hogy nemcsak emberré lett és mindent eltűrt értünk, a mi bűneink miatt vállalta a fájdalmakat, a véres verejtéket, szeget, lándzsát, gyalázatot, a kínhalált is. El kellene ismernünk, hogy Isten méltó arra, hogy szeressük Őt, és szeressük azokat, akiket Ő ennyire szeret.
Ha 
készek vagyunk az egymás iránti odaadó és egymást elfogadó szeretetre, akkor megízlelhetünk már itt a földön valamit abból az örömből, amit az Isten szeretete, Istennek a köztünk való jelenléte jelent nekünk, és ahogyan az Istenben szerethetjük egymást. Ha valódi élet- és szeretetközösségben vagyunk az Istennel és egymással, akkor örömünket találjuk abban, hogy összetartozhatunk, egy örök életen át együtt lehetünk, és élvezhetjük Isten és egymás szeretetének boldogságát.
! Legyen helyes értékrendünk! Állítsuk fel a fontossági sorrendet, és ennek megfelelően mindig a legfontosabbat helyezzük előtérbe, és ennek rendeljük alá a többi dolgot és tevékenységet! Az Isten nem azt akarja, hogy hagyjuk el állapotbeli kötelességeinket, vagy hogy ne tartsuk fontosnak a földi, egyéni személyes életünk boldogságát. De az Isten országába való bejutás, az örök boldogság, az örök üdvösség mindennél előbbre való. Ebből következik, hogy mindennél fontosabb a vasárnapi szentmise és a mindennapi imádság, mert egyrészt ezek segítenek meghatározni heti, illetve napi feladatainkat és programjainkat és ezek megvalósításának a rendjét, másrészt kedvet és erőt kapunk ezek szeretettel való teljesítéséhez.
Úgy kell végezni minden napi munkánkat, mint a Mennyei Atya akaratának teljesítését. Így tölthet el minket az engedelmességnek az a lelkülete, amely Jézus Krisztusban volt. Ez által nyerhetjük el az örök üdvösséget, így lehet teljes az örömünk a földön és a mennyben.