Nov. 2. Halottak napja – Jn 14,1-6 – Hogyan készülünk az örök életre, az elhunyt szeretteinkkel való találkozásra?
A mai evangéliumban Jézus arra kér minket, hogy ne nyugtalankodjunk elhunyt szeretteink miatt, és saját halálunk utáni saját sorsunk miatt sem. Megnevezi lehetséges nyugtalanságunk okát: a hitetlenségünket. Ezért azt kéri tőlünk, hogy (1) higgyünk az Istenben (hogy ő szerető Atya), (2) higgyünk benne is (mint „jó pásztorban”), és (3) higgyünk az örök életben, vagyis hogy általa eljutunk az Atyához. Tudja, hogy leginkább az nyugtalanít minket, hogy mi az értelme és célja az életünknek, lesz-e élet a halál után, és ha lesz, akkor azt hogyan nyerhetjük el.
Mindenszentek ünnepén megerősödhettünk abban a hitünkben, hogy életünk nem „örök búcsúzás”, hanem „folytonos reményteli várakozás” a találkozásra és együttlétre, amikor föltámadott testünkben együtt lehetünk szeretteinkkel az örök boldogságban.
Ma ennek a megvalósulásáért imádkozunk, és azokért az elhunyt szeretteinkért könyörgünk az Istenhez, akikért aggódunk, hogy haláluk előtt esetleg nem tudták megbánni hitetlenségüket és szeretetlenségüket, de bízunk benne, hogy tudatosan nem fordultak szembe Istennel. Kérjük Istent, hogy hozza tudomásukra irántuk való meg nem szűnő szeretetünket, és azt a vágyunkat, hogy egykor velük együtt szeretnénk majd hálát adni az Atya irgalmas és megbocsátó jóságáért, és ezért legyenek készek ők is elfogadni Isten irgalmas szeretetét.
Hisszük, hogy halálunk utáni együttlétünknek nem lesznek sem térbeli, sem időbeli akadályai. Szeretteinkkel, a legnagyobb szentekkel, sőt az Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel való kapcsolatunkat is minden akadályoztatás nélkül élhetjük át, amennyire vágyainkból és képességeinkből telik. Ezért érdemes itt a földön vágyainkat és a szeretetre való képességünket a tőlünk telhető legnagyobb mértékben fejlesztenünk.
Akkor majd a legbensőségesebb személyességben és ugyanakkor a legtökéletesebb közösségben élhetjük át azt, hogy mi a tökéletes boldogság. Az, hogy az elvesztés félelme nélkül birtokoljuk azt, amit a legnagyobb értéknek tartunk, és azokat, akiket szeret(t)ünk.
! Ez a boldog együttlét vár ránk a Szentháromsággal és mindazokkal, akik „a világ kezdete óta kedvesek voltak Isten előtt”, ahogyan a szentmisén a második „kánonban” mondjuk, vagyis üdvözült szeretteinkkel, az összes szenttel és angyallal együtt.
Figyeljünk arra (és NB!), amit ugyanebben a 2. kánonban kérünk Istentől: „Emlékezzél meg a feltámadás reményében elhunyt testvéreinkről, akik irgalmadban bízva távoztak el a világból! Bocsásd őket szent színed látására!” Emlékezzünk Jézus figyelmeztetésére is: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön.” (Lk 18,8).
! A boldog viszontlátás reménye töltse be életünk minden napját! Ne csak ma, hanem mindennap – élő hittel – imádkozzunk elhunyt szeretteinkért, és kérjük üdvözült szeretteink segítségét is ahhoz, hogy úgy tudjunk élni és meghalni, hogy az örökkévalóságban is együtt lehessünk velük!