Évközi 28. hét, hétfő – Lk 11, 29-32
Növekedtünk-e a hitben, a szeretetben, az örömben és a bűnbánatban?
Megdöbbentő, ha Jézus valakiről azt állítja, hogy „gonosz”. Különösen megdöbbentő, ha egy egész nemzedékről mondja ezt. (Meg kell jegyezni, hogy azokat ítéljük gonoszoknak, akikből hiányzik a jóakarat, illetve a jóra való készség, ehelyett a rosszindulat, a rosszakarat jellemző rájuk.) Jézus azért mondta kortársairól, hogy „gonoszok”, mert nem értékelték az ő tanítását az Isten Országának örömhíréről, és nem tartottak bűnbánatot. Pedig ezzel kezdte nyilvános működését, első kimondott szavai Márk evangéliuma szerint ezek voltak: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten Országa.(Mk 1,15) Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban!”
Vajon rólunk Jézusnak mi a véleménye? Hajlandók vagyunk-e személy szerint magunkra alkalmazni és követni az ő tanítását, akár a Szentírást olvasva, akár az igehirdetőinket hallgatva? És legfőképpen: folyamatos-e a megtérésünk, nem lankad-e a jóra való törekvésünk? Erősödik-e a hitünk, és a hitünkből fakadó örömünk, keressük-e és teljesítjük-e Isten akaratát?
Hitünk lényegéhez tartozik, hogy rendíthetetlenül hiszünk Isten szeretetében, melynek legnagyobb bizonyítéka, hogy Isten egyszülött Fiát is nekünk adta, aki szeretetből meghalt értünk, majd föltámadt, és az Atyával együtt nekünk adta a Szentlelket, hogy nekünk örök életünk legyen.
Ha az Isten szeretetének újabb bizonyítékait követeljük, és nem arra törekszünk, hogy Isten szeretetét viszonozzuk azzal, hogy szeretettel szolgáljuk azokat, akiknek a szolgálatát Isten tőlünk várja, akkor mi is a „gonosz nemzedékhez” tartozunk, akik számára az Emberfia már csak akkor lesz jel, amikor ítéletre jön, és a szeretet tetteit kéri számon tőlünk. Akkor már nem a hitre és az üdvösségre vivő jel lesz, hanem a hitetlenséget és a szeretetlenséget elítélő bíró. Jézus mondta: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18,8).
! Mindennap az Isten szeretetéről tanúskodó csodák áradatában élünk. Ezek legnagyobbika: hogy Isten jelen van köztünk, akkor is, ha nem látjuk, vagy nem érezzük, vagy éppen megpróbáltatások érnek minket. Vajon nem feledkezünk-e meg arról, hogy Jézus érzékelhető módon is jelen van köztünk mindennap az Oltáriszentségben?! Minden szeretetnek a leghitelesebb bizonyítéka az, hogy az egy közösségbe/családba tartozó személyek mennyit (mennyire) akarnak együtt lenni egymással. Érdemes lelkiismeret-vizsgálatot tartanunk, hogy mennyi időt töltünk külön, személyesen az Oltáriszentség előtt, és mennyire élünk Isten személyes jelenlétében. Mi akkor növekedünk a szeretetben, ha tudatosan és személyesen minél többet együtt akarunk lenni az Istennel és egymással, és szeretettel szolgáljuk azokat, akiket az Isten csak általunk tud személyes szeretettel szeretni, és a mi segítségünkkel akar elvezetni az üdvösségre.