Szombat, 26. hét – Lk 10,17-24
Mit tartunk a legfontosabbnak az életünkben, amit szeretnénk elérni? Ennek megfelelően élünk-e?
Újra és újra érdemes tudatosítani magunkban, hogy mit tartunk fontosnak az életünkben, amit szeretnénk elérni, amiért érdemes küzdeni. Ennek megfelelően a fontossági sorrendet is meg kell állapítanunk, vagyis arra is szükség van, hogy legyen értékrendünk.
Az egyik újságban láttam egy rajzot, amely alá ez volt írva: „Mindent elértem, amit fontosnak tartottam az életemben: ház, kocsi, nő.” A képen tolókocsiban ült egy idős férfi, egy ápolónő tolta, a háttérben levő házra pedig ez volt felírva: „Szociális otthon”.
A mai evangéliumban az igehirdetésből visszatérő tanítványok nagy örömmel számoltak be Jézusnak arról, hogy még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekik. Jézus szerint van ennél fontosabb is. „Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben.”
Jó, ha minket is eltölt az a vigasztaló tudat, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a sátán uralmának, mert Jézus hatalma nagyobb. De Jézus szerint annak kell igazán örülnünk, hogy Istent a magunkénak tudhatjuk. Ez adjon nekünk igazi boldogságot! Ahogy Jézus mondta: „Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok (és hallja, amit ti hallotok).”
A mai evangéliumi részletben újra hallhattuk, amit Assisi Szent Ferenc atyánk ünnepi evangéliumában is hallottunk, hogy Isten a kicsinyeknek nyilatkoztatja ki magát. A kicsik ismerik meg Istent, mert a kicsik nem önteltek, nem követelődzők a szeretet bizonyítékait illetően. Nem írják elő, hogyan szeressen minket az Isten. Assisi Szent Ferenc szerint a kicsinyek tökéletessége: „az üresség és szegénység, amelyet meg kell teremtenie magában az embernek, hogy be tudja fogadni az Istent. Ennek érdekében az első lépés: mindent ki kell seperni. Nemcsak a bűnöket, hanem a bűnök miatti szorongásainkat is. Csak így jutunk el az igazi békére.”
Kérdezzük meg magunktól: Hiszünk-e Isten szeretetében? Ennek öröme tölti-e be az életünket? Vagy még mindig kételkedünk, és késedelmesek vagyunk a hitre és a szeretetre? Kell-e még számunkra bizonyíték? Mennyire értékeljük, hogy a világ legnagyobb kincse: az Isten a miénk lehet? Azt tartjuk-e a legfontosabbnak, hogy nevünk föl van jegyezve a mennyben, vagyis hogy az örök üdvösség vár ránk? És igyekszünk-e úgy élni, hogy elnyerjük az örök életet?
Arra kaptunk meghívást és küldetést, hogy rajtunk keresztül (a mi áldozatos, gondoskodó szeretetünk által) a keresők és kételkedők is megtapasztalják Istennek irántuk való szeretetét. Igyekszünk-e ezt teljesíteni?
Arra törekedjünk, ami a legfontosabb: hogy már földi életünkben is „közösségben”, vagyis egyre élőbb, egyre személyesebb kapcsolatban legyünk az Atyával, a Fiúval, a Szentlélekkel, és akkor ez folytatódik az örök életben is!