Évközi 25. hét, péntek – Lk 9, 18-22
El tudom-e fogadni a szenvedő Krisztust, és azt, hogy ha hozzá akarok tartozni, akkor nekem is szenvednem kell?
Egész életünknek mindössze két, igazán fontos kérdése van. Kinek tartjuk Krisztust? És: szeretjük-e őt?
A két kérdés lényege röviden így is megfogalmazható: hiszek-e a szenvedő Krisztusban, aki „ugyanaz tegnap, ma és mindörökké”, és aki bennünk folytatja az ő szenvedését ennek a földi világnak a végéig. Ne kerülje el figyelmünket a mai evangéliumi szakaszban egy fontos körülmény! Jézus kérdésének a föltevésére azután került sor, hogy „Jézus egyedül imádkozott”. Imádságra volt szüksége (majd a Színeváltozás hegyén és később a Getszemáni kertben is), hogy elfogadja a küldetésétől elválaszthatatlan keresztet. Nekünk is az ő igéjének imádságos hallgatására, valamint az Eucharisztia ünneplése által a Vele való egyesülésre van szükségünk ahhoz, hogy „örömmel” egészítsük ki, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az Ő Testének, az Egyháznak a javára (vö.: Kol 1,24). Csak a Vele való bensőséges, személyes imában ismerhetjük és tanulhatjuk meg, hogy kicsoda nekünk Krisztus. Isten segítségére van szükségünk, hogy el tudjuk fogadni a szenvedő Krisztust, és vállaljuk a Vele való egységet.