Évk. 24. vas. B – Mk 8, 27-35
Mi a személyes, egyéni válaszunk Jézusnak arra a kérdésére, hogy „Kinek tartotok engem?”
Fordulópontnak vagy vízválasztónak is lehet tekinteni, hogy miután a tanítványok egyre növekvő érdeklődéssel követték és hallgatták Jézust, Jézus elérkezettnek látta az időt arra, hogy megkérdezze őket: „Kinek tartotok engem?”
Jézus ugyanezt tőlünk is megkérdezi.
Ha mi is helyes választ akarunk adni Jézus kérdésére, akkor tudnunk kell, tudomásul kell vennünk három tényt. Tudnunk kell (1.) (amit Márk nem említ, de Máténál olvashatjuk), hogy Péter a válaszát nem a maga saját kútfejéből okoskodta ki, hanem „a mennyei Atya nyilatkoztatta ki” neki. Ezt maga Jézus hozta Péter tudomására. Szent Pál is írta (1Kor 12,3), hogy „senki nem mondhatja: „Jézus az Úr”, csak a Szentlélek által.”
Amikor személyes választ akarunk adni Jézusnak arra a kérdésére, hogy kicsoda Ő számunkra, akkor nyilván mindegyikünk válaszában közös, hogy „Ő az Isten Fia, aki értünk emberré lett, azért hogy Megváltónk és Üdvözítőnk legyen”. ! NB! Nem a szenvedéstől vált meg minket, hanem a bűneinktől, és ennek ára a kereszt. A kereszt vállalása nélkül nincs üdvösség, de nincs szeretet sem.
A bűn és a bűnhődés elválaszthatatlanok egymástól. Az „ősbűn” minden ember bűnhődését hozta magával, és így van ez ma is minden elkövetett bűnnel. Seregély István érsek atya szerint: „Nemcsak a bűnösnek, hanem a bűntelennek is viselnie kell a világot üdvözítő isteni rendet rontó nyomorúságunk súlyát.” Jézus azt akarja, hogy „a bűn okozta nyomorúság ránk eső terhét mi, bűnösök is tegyük az üdvösség eszközévé.” (2018. szept. Adoremus) Nekünk is meg kell döbbennünk azon (2.), amire Jézus a tanítványokat figyelmeztette, hogy neki sokat kell szenvednie, el kell, hogy vessék, meg kell, hogy öljék, és utána három nap múlva föl kell támadnia.
! A kereszt nem cél, a vállalt szenvedés nem önkínzás, hanem eszköz és út. A szenvedés megvisel. De nem mindegy, hogy hittel vagy anélkül szenved valaki. Csak szeretettel lehet fölébe kerekednünk a szenvedésnek. Szeretni nem lehet szenvedés nélkül, de lehet örömmel vállalni a szenvedést az okáért, illetve a céljáért. Mi nem a szenvedést szeretjük, hanem azt, akiért készek vagyunk szenvedni.
A szeretet vállalásának természetes velejárója az áldozattá válás. Itt a földön a szeretet és a szenvedés elválaszthatatlanok egymástól. Valamilyen szintig természetes, hogy küzdünk a szenvedés ellen. De ha minden áron meg akarjuk menteni az életünket, ha idegenkedünk a szenvedéstől és életünk odaadásától, akkor észrevétlenül a Sátán oldalára sodródunk.
Komolyan kell vennünk (3.) Jézusnak azt a kijelentését, hogy „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és így kövessen”, mert „aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.”
NB! amit Szent Pál ír (Kol 1,24): „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára.”