Évk. 22. hét, hétfő – 1Kor 2, 1-5; Lk 4, 16-30
Milyen hatással van életünkre Jézus tanítása?
Teljesen megérti, elfogadja és átéli Jézus názáreti kortársainak magatartását, felháborodását és tiltakozását, aki először találkozik Jézus programbeszédével, amelyet Izaiás prófétára hivatkozva mondott el. 
Ahhoz, hogy megértsük, elfogadjuk, és saját tapasztalatunkkal igazoljuk, előbb Jézus tanítását kell megérteni és megvalósítani. Aztán ebből a tapasztalatunkból kiindulva kell szembenézni azzal, hogy mi lenne velünk, ha nem ismertük volna meg Jézus tanítását, és nem tapasztaltuk volna meg mindazt, amit Jézusnak és a tanításának a követése jelent számunkra.
Csak ezek birtokában tudunk igazán rádöbbenni arra, hogy Jézusba vetett hit nélkül (és az ő tanítása nélkül) milyen örömtelen, sivár, kilátástalan, tartalmatlan és céltalan lenne az életünk, hogy milyen sötétségben, rabságban, megkötözöttségben és a „halál árnyékában” élnénk, hogy mennyire szükségünk volt arra, hogy Jézus meghirdesse és megvalósítsa programját, amelyet az Izaiás prófétától vett idézettel hirdetett meg (Iz 61,1-2), és amely ma sem változott.
! Jézus ma is ugyanolyan erővel tanít: ezért lehet Ő a vigasztalója a szomorkodóknak és erőssége a gyengéknek. Jézus ma is szabadulást hirdet a bűn és a hazugság rabságában sínylődőknek. Hogy mindez megvalósuljon életünkben, Jézus ma is hitet kíván, amely nemcsak elméleti tanok elfogadása, hanem életünket átformáló személyes meggyőződés.
Az emberek többsége ma is követelődzve áll Isten elé, és azt igényli, hogy Isten úgy igazolja magát, ahogy az embernek tetszik. Az ember megátalkodottságán az Isten sem tud erőt venni. Isten csak azokon tud segíteni, és csak azoknak tudja megadni az üdvösséget, akik hívő engedelmességgel meghajlanak előtte.
Csak az lehet valóban szabad, aki elfogadja őt az egyszerű igehirdetők által közvetítve, és a kenyér színébe rejtezettnek.
Vajon Jézus nélkül elég szegénynek, vaknak és nyomorultnak érezzük-e magunkat, és elfogadjuk-e, hogy szükségünk van az ő világosságára, gyógyítására és szabadítására, vagyis bűneink bocsánatára? Átéltük-e a bűneink bilincseinek rabságából való szabadulás örömét? Értékeljük-e, hogy milyen mérhetetlen gazdagságot jelent az, hogy őt magunkénak mondhatjuk? És eltölt-e minket szűnni nem akaró örömmel, hogy megleltük az elrejtett kincset és megkötöttük életünk nagy üzletét, amikor mindent készek vagyunk odaadni érte? Az életünk kereteit jelentő kényszereink és lehetőségeink hálóját ajándéknak tartjuk-e, értékeljük-e?
Ha elfogadjuk és megtapasztaljuk Jézus szabadító erejét, akkor Isten mindnyájunkat arra hív és küld, hogy elvigyük örömhírét az embereknek. Ő alkalmassá tesz minket a szolgálatra, és eltölt erővel. Higgyünk a kegyelemben, amely az örömhír továbbadását kíséri, és amely megnyitja a szívet a befogadásra, és azokban fejti ki a hatását, akik hittel fogadják Isten kegyelmét!