Évk. 22. vas. B év – Mtörv 4,1-8, Jak 1,17-27, Mk 7, 1-23
Mely szokásainkhoz (= milyen „hagyományainkhoz”) ragaszkodunk a legjobban, és ápoljuk-e azokat?
Nagy szükségünk van hagyományokra és szertartásokra, ezek az értékes életünk segítői és megőrzői. Vigyáznunk kell azonban arra, hogy ezek nehogy „kiüresedjenek”. Vonatkozik ez a keresztvetéstől kezdve minden vallásos gyakorlatunkra is. Időnként meg kell vizsgálnunk, hogy ezek a „szertartások” segítik-e, elmélyítik-e személyes kapcsolatunkat Istennel és egymással.
Az ószövetségi zsidó vallásban a törvényeknek és szertartásoknak három fontos csoportja volt: a templommal, az Úr Napjának megünneplésével és a vallásos tisztasággal kapcsolatos előírások. Mózes Törvénykönyve még azt írja, hogy a zsidók büszkék voltak arra, hogy az Isten közel volt hozzájuk. A Példabeszédek könyvének a figyelmeztetését (Péld. 4, 18) minden évben mi is halljuk (augusztus 20-án) az olvasmányban: „Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert belőle indul ki az élet.” Jézus korára a zsidó szertartások kiüresedtek. Ezért mondta Jézus Izaiás próféta szavait idézve a hagyományokat gondosan megtartó, de az Isten parancsait kijátszó képmutatóknak: „Ez a nép ajkával tisztel engem, de a szíve távol marad tőlem.” A csupán külsőséges („rituális”) tisztaságra figyelő kortársait figyelmeztette, hogy az szennyezi be az embert, ami az ember szívéből ered. „A szívből származik minden rossz gondolat, és cselekedet. Ez a sok rossz mind belülről származik, és ez teszi tisztátalanná az embert.” Ezért a külsőséges vallásosság nem ér semmit a szív átalakulása nélkül.
A bűn gyökerei a mi megosztott szívünkben vannak. A bűn: szabad döntés Isten ellen. Ez a döntés azonban nem egy pillanat műve. A lelki életben fontos ügyelni az apró hazugságokra. A nagy bűnök is kisebb árulásokkal, csalásokkal kezdődnek, amelyek aztán egymásra épülnek. Júdás nem azért árulta el Jézust, mert gyűlölte őt, hanem mert jobban szerette a pénzt. Árulása apró csalásokkal kezdődött. Péter sem azért tagadta meg Jézust, mert nem szerette őt, hanem azért, mert fontosabbnak tartotta a saját életét és jó hírét, mint a mestere sorsát.
Hozzánk szent Fiában még közelebb került az Isten, mint az ószövetségi zsidó néphez, köztünk és bennünk van. De nekünk is nagyon meg kell szívlelnünk Jakab apostol figyelmeztetését: „A tanítást ne csak hallgassátok, hanem váltsátok tettekre, mert különben magatokat csaljátok meg”.
! Csak akkor lesz legfőbb erőforrásunk a vasárnapi szentmise, ha az ige asztaláról mindig elvesszük a magunk táplálékát és ebből élünk. Az Eucharisztia asztaláról pedig úgy kell magunkhoz venni Krisztus testét, hogy erőt és kedvet kapjunk az áldozatos szeretetre.
Ápolnunk kell minden vallásos gyakorlatunkat (a keresztvetést, a lelki létminimumot jelentő mindennapi két fontos pillérünket: a reggeli és az esti imát, stb.), hogy ezek egyre jobban tudatosítsák és erősítsék bennünk a Szentháromsággal való személyes kapcsolatunkat, és egyre élőbbek és hatékonyabbak legyenek életünkben!