Évk. 21. hét, hétfő – Mt 23,13-22
Nem vagyunk-e képmutató, álszent farizeusok?
Mindnyájunkat megkísért ez a magatartás. Sajnos, a farizeusi lelkületet másokban könnyebben felismerjük, mint önmagunkban. Akiben viszont nem merül fel ennek a kínos lehetőségnek a gyanúja, ott nagy a veszélye a képmutatásnak. !! A képmutató embert bosszantja, sőt felháborodást vált ki belőle, ha ezzel gyanúsítják.
Ma általában azt a „képmutató, álszent” embert nevezzük „farizeusnak”, aki az emberek előtt vallásosnak szeretné mutatni magát. Számára nem az Isten „véleménye” a fontos. A belső ürességét külsőségekkel, „ájtatossági” gyakorlatokkal kendőzi. Azon fáradozik, hogy eljátssza a különféle jó tulajdonságokkal rendelkező hívő szerepét, és nem azon, hogy valóban ilyenné váljon. Személyiségének fejlődésében megrekedt a „szerepjátszás” szintjén.
Azért kelt rossz érzéseket bennünk az ilyen ember magatartása, mert érezzük, hogy nem őszinte (még magához sem), hanem „megjátszott”. Másmilyennek akar látszani, mint amilyen valójában. Hiányzik belőle a természetesség, a nyugalom, a türelem, az öröm és a béke. Mindez ráadásul még nagy gőggel és fennhéjázással is párosul. Másokat könnyen megítél, szeret azzal foglalkozni, hogy „a másik szeméből kivegye a szálkát”. Képes mások magatartását rosszra magyarázni, másokban rossz indulatokat tételez fel, mások hibái miatt felháborodik. Ugyanakkor magát jónak tünteti fel, szeretné elhitetni, hogy a saját önző, erőszakos, olykor még békétlenkedő, sőt gyűlölködő magatartása mögött is jóakarat, az igazság és a szeretet szolgálata van. Mindemellett tele van sérelmekkel és sértődésekkel.
A képmutató ember olykor kibúvót keres a vállalt kötelezettségek alól, vagy valamilyen előnyökre szeretne szert tenni. Erről szól a harmadik „jaj”, amelyben Jézus az anyagiasságot vetette a farizeusok szemére.
A kétségtelen tünetek közé tartozik az is, ha nem szeretjük a lelki tükröket, vagy ha nem vagyunk hajlandóak elismerni még hibáinkat sem, sőt ezeket rejtegetjük mások elől. Ha nem tartunk rendszeresen (pl. esténként) komoly lelkiismeret-vizsgálatot, és gyónásaink előtt „bajban vagyunk”, hogy vajon van-e egyáltalán gyónni valónk, – ez is komoly figyelmeztetés számunkra! ! Elsősorban arra kell törekednünk, hogy tegyük a jót, de nem a teljesítményére büszke ember görcsös akarásával, erőltetetten, hanem belülről vezérelve, természetes könnyedséggel, szeretettel, mindig Istenre figyelve. Legyünk figyelmesek és készségesek az egymás iránti szeretetben, türelmesek és békések a zaklatások, a nehéz körülmények között is! Akkor se lankadjunk, ha nem dicsérnek meg! És ami a legfontosabb, hogy nemcsak a tetteinket, hanem a gondolatainkat, érzéseinket és vágyainkat, sőt gyarlóságainkat és bűneinket is vállaljuk mások előtt, úgy, ahogy vannak, és ahogy majd az utolsó ítéletkor is nyilvánvalóvá lesznek! Ha ezt tesszük, akkor ez a bizonyítéka annak, hogy valószínűleg nem vagyunk „szerepjátszó (= képmutató), álszent farizeusok”.