19. évk. hét, péntek – Mt 19,3-12
Véglegesen és teljesen elköteleztük-e magunkat Isten mellett és egy ember vagy egy emberi közösség mellett?
A farizeusok azt kérdezték Jézustól, hogy „Szabad-e a férjnek elbocsátania feleségét?”. Jézus Mózes könyvére hivatkozott, vitapartnerei pedig a Törvénykönyvet idézték, amely lehetővé tette a válást. Jézus azonban „az ősrégivel az őseredetit állította szembe” (Ratzinger!). Jogszabály helyett a Biblia első fejezeteire utalt, a „teremtés kezdetére”, amikor a férfi (!) „elhagyja apját és anyját, feleségéhez ragaszkodik és ketten egy testté lesznek.” 
(Tudnivaló, hogy a bibliai fogalmakban gondolkodó ember számára a „test” az egész embert jelenti, tehát nemcsak a testi egyesülésről van szó. A mai értelemnek megfelelő fordítás: „ketten eggyé” lesznek.) Jézus megerősítette: „Amit Isten egybekötött, ember szét ne válassza!”
Jézus tisztázta azt, hogy Isten mire teremtette az embert: egész lényét (= egész életét) átfogó önátadásra, vagyis olyan szeretetre, amellyel elfogadja a másik embert, immár feltétel nélkül, közös sorsuk kockázataival együtt: hogy ketten „eggyé” váljanak, s ne legyen külön életük, külön sorsuk, hanem csak egy. Ennek megfelelően (NB!) a házasság: sírig tartó élet- és sorsközösség. Ha a két fél közül az egyik (vagy „pláne” mindkettő!) nem így gondolja, akkor a szentségi házasság nem jön létre!
Jézus jól tudta, hogy milyen nehézségek, sőt szakadékok támadhatnak két összetartozó ember között is. Nem olyan áron kell „eggyé” válni, hogy a két összetartozó ember közül az egyik árnyékká, visszhanggá váljék a másik mellett. Mindketten teljes önmagukkal tartoznak a másiknak. A szeretetnek az eltorzulása volna, ha „a békesség kedvéért” az egyikük „föladná” önmagát. A házasságban a két félnek úgy kell egybeforrnia, hogy közben ne szűnjék meg, hanem kiteljesedjék mind a két személy szabadsága. És mindez olyan hűségben, amely nemcsak a test hűsége, hanem a léleké is.
Jézus a tanítványok felvetése nyomán megragadta az alkalmat, hogy igenlően állást foglaljon a nőtlen, illetve a szűzi élet vállalásának lehetőségéről is. De hozzátette: a házasságról lemondani csak „a mennyek országáért” szabad. Tehát nem kényelemből vagy a kockázatoktól való félelem miatt. Vagyis mindenkinek határozott és végleges döntést kell hozni Isten mellett és ezzel együtt egy ember, vagy egy emberi közösség mellett is – saját üdvössége érdekében.
Az Isten szabadnak teremtette az embert, és ennek szabad elhatározásokban kell megnyilvánulnia. A szabad döntés elkerülhetetlen. A házasságkötésnél is az első kérdés ez: „szabad elhatározásból jöttél-e ide, hogy házasságot köss?” Az embernek szabadon kell meghoznia döntését. Erre egy bizonyos életkor után már-már képtelenné válik az ember. A halogatott döntés megkeményíti, vagy elgyöngíti, és rugalmatlanná teszi a szívet.
A teljes önátadás melletti döntésünk maradéktalan megvalósításában és a halálunkig tartó hűségünkben – vallásos „gyakorlataink” megtartása révén (szentmisék, imák által) – segítsen és szilárdítson meg minket az Isten!