Évk. 19. hét, csütörtök – Mt 18,21-19,1
Miért kell megbocsátunk akkor is, ha súlyosan vétenek ellenünk, és (!) akkor is, ha nem kérnek tőlünk bocsánatot?
A szentmise elején föltett kérdésre egyszerű a válasz: mert mi is Isten bocsánatára szorulunk. Hiszen a „Király” a kereszt trónjáról nekünk is megbocsátotta halálos bűneinket, amelyek miatt örök kárhozatot érdemelnénk. Isten irgalma nagyobb az ő igazságosságánál és nagyobb a mi bűneinknél. De az isteni megbocsátás feltétele, hogy nekünk is meg kell bocsátanunk egymásnak. Isten a mi bűneinknek a megbocsátásakor figyelembe veszi, hogy mi megbocsátottunk-e. 
Ezt mi magunk kérjük tőle az „Úr imájában”: „bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek!”
! A tízezer talentum és a száz dénár között összemérhetetlenül nagy a különbség. Ilyen az Isten elleni és a felebarát elleni vétség különbsége. Ha Isten megbocsátja azt, amit végtelen fölsége ellen vétettünk, akkor nekünk is meg kell bocsátanunk azt, amit az emberek ellenünk vétettek.
A megbocsátásnak nem lehet határt szabni. A „hetvenszer hétszer” kifejezés nem azt jelenti, hogy számoljuk a megbocsátásainkat, s a négyszázkilencvenedik után már nem kell többször megbocsátanunk. Az irgalomnak, a megbocsátásnak végtelennek kell lennie.
A szívtelen szolgát „gonosznak” nevezi a király, ez pedig a sátán jelzője. A bocsánat megtagadása sátáni gonoszság, főleg akkor, ha az illetőnek előzőleg megbocsátottak. Az ilyen szolga büntetése az örök kárhozat, de az ilyen ember már itt a földön is a harag torzító és meg nem szűnő kínjai között él.
! Ha valaki bűnt követ el ellenünk, attól elvárjuk, hogy bocsánatot kérjen, és tegye jóvá a vétkét. Ha ezt az illető nem teszi meg, akkor úgy gondoljuk, hogy neki nem kell megbocsátanunk. De (!) ez nem így van! Mindig készen kell lennünk a megbocsátásra, vagyis nem szabad engedni, hogy a harag mérge emésszen és romboljon minket. Paolai Szent Ferenc írta: „Úgy bocsássatok meg kölcsönösen egymásnak, hogy később a sérelmet soha fel ne rójátok! A sérelemre való visszaemlékezés ugyanis: a lélekbe szúrt mérges tövis, a harag továbbszövése, a bűn megőrzése, soha el nem alvó gonoszság, mindennapi halál.”
! Ha nem kérnek tőlünk bocsánatot az ellenünk vétő testvéreink, akkor csak szánakozhatunk rajtuk, mert (1) ezzel saját maguk vesztét okozzák, és (2) mert nem tudjuk közölni velük, hogy nem haragszunk, és megbocsátunk. Szent Ferenc atyánk írta a Regulánkban: „Óvakodjunk attól, hogy mások bűne miatt meg ne haragudjunk és fel ne háborodjunk, mert a harag és a felindulás lerontja a szeretetet a testvérek között.”
! Az isteni irgalom megtapasztalásának át kell alakítania minket, annyira, hogy „szívből” kell megbocsátanunk. A megbocsátásnak ez a „kötelessége” abból ered, hogy van Mennyei Atyánk, akire hasonlítanunk kell, mi pedig egymásnak testvérei vagyunk.
Törekedjünk arra, hogy mindig kedves gyermekei legyünk a Mennyei Atyának, és jó testvérei Jézusnak és egymásnak!