Évközi 19. hét, kedd – Mt 18, 1-5. 10. 12-14
Tudjuk-e, hogy mik a feltételei az „Isten országába” való bejutásnak, és igyekszünk-e azokat teljesíteni?
Az emberi nagyság és a sikeres élet utáni vágy mindig visszatérő, alapvető igénye az embernek.
Jellemző, hogy a tanítványok még az Isten országát is úgy képzelték el, hogy ott is vannak kisebb és nagyobb méltóságok. Ezért tették fel így a kérdést: „Ki a legnagyobb a mennyek országában?” (Tudvalevő, hogy Máténál a „mennyek országa” Lukácsnál az „Isten országának” = Isten uraságának, Isten uralmának felel meg).
Jézus válaszának első mondata nem a nagyságra, hanem a bejutás egyik feltételére vonatkozik: „Ha nem változtok meg és nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem mentek be (!) a mennyek országába.” Vagyis: nem az a fontos, hogy azok között, akik már benn vannak, ki a „legnagyobb”, hanem az a fontos, hogy egyáltalán bejussunk a mennyek országába. Ehhez pedig meg kell változni: bűnbánatot kell tartani = meg kell térni = újjá kell születni = gyermekké kell lenni. Az öreg Nikodémusnak mondta Jézus (Jn 3,3): „Aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” Tehát olyanná kell válni, mint a gyermek, aki örül, hogy ott lehet a többiek között. Komolyan el kell gondolkodnunk azon is, hogy hol a helyünk a jó pásztorról szóló példabeszédben. Ha úgy gondoljuk, hogy mi az „igazak” közé tartozunk, akkor a gyengék iránt is felelősséget kell éreznünk, és nem szabad fölháborodnunk és méltatlankodnunk, hanem „az a kötelességünk, hogy elviseljük a gyengék gyarlóságát”.
Vigyázzunk, mert ha ítéletet mondunk a tévelygő (az elkóborló, elcsatangoló, a rossz úton járó, eltévedt) bárányok fölött, akkor éppen ezzel az ítélkezéssel rekesztjük ki magunkat az Isten országából.
A hívő közösség összetartása meg tudja menteni a gyengéket és a tévelygőket is. Azok szorulnak nagyobb gondoskodásra, akik jobban ki vannak téve a veszélynek. A gondosság és gyöngédség a gondviselésre szorulók iránt mindenkinek egyformán kötelessége, a pásztoroknak és a rájuk bízottaknak egyaránt.
Ha pedig hajlandók vagyunk felismerni, hogy esetleg a tévelygő bárányok közé tartozunk, akkor engednünk kell, hogy Jézus megtaláljon, és visszavezessen minket a benne hívők közösségébe. Mert Isten nem hagyja elveszni a bűnöst; azért keresi meg, hogy – ha a bűnös engedi, akkor – visszahozza, úgy, hogy közben meg is gyógyítja, sőt újjá teremti.
Sohase feledjük, hogy Jézus számon tart minket, és mindig velünk akar lenni, a mindennapos bajlódásunkban, bukdácsolásunkban és esetleges vergődésünkben is. És talán akkor van hozzánk legközelebb, amikor a legelhagyatottabbnak és a legreménytelenebbnek érezzük a helyzetünket.