16. szombat – Jer 7, 1-11; Mt 13, 24-30
Mások gyarlóságai vagy vélt bűnei a sajátjainkra irányítják-e a figyelmünket?
Jézus a ma felolvasott példabeszédében két kérdésre ad választ: (1) Honnan van a rossz? (2) Mit kell tenni vele?
Jézus felhívja a figyelmünket, hogy az Isten Országa küzdelmes harc eredményeként alakul ki. Az Ő igehirdetésén és kegyelmén kívül működik a sátáni kísértés és az emberi rosszakarat is. Nemcsak a világban, hanem az Egyházban, sőt a mi szívünkben is együtt él a konkoly és a búza. De megkaptuk azt a képességünket, hogy meg tudjuk különböztetni a jót a rossztól.
Tudatos döntéseinkre és erőfeszítéseinkre, erős elhatározásunkra és akaratunkra van szükség ahhoz, hogy mindig a jót válasszuk és a jót meg is tegyük.
Jézus példabeszéde arra is figyelmeztet, hogy ne ítélkezzünk, mert ez egyedül az Isten jogköre. Ezen a téren kétféle veszély fenyeget minket.
Az egyik veszély, hogy elmarasztaló ítéletet hozunk mások fölött, illetve magunk fölött. Pedig az Isten időt enged a megtérésre annak is, aki eleinte „konkolynak” látszik. Csak azt taszítja el, aki véglegesen megátalkodott. Meg kell tanulnunk Istentől azt a türelmet, amellyel Isten az ő Országának szántóföldjét szemléli. Az aratás győzelmének biztos tudatával kell gyakorolnunk a türelmet másokkal, de önmagunkkal szemben is. Nem szabad rémüldöznünk, ha minden igyekezetünk ellenére újra és újra felüti a fejét akár saját lelkünk szántóföldjén is a sarjadó konkoly: a szokásos „megrögzött” bűneink.
De a másik veszélyt is kerülnünk kell: amikor hamis ideológiával próbáljuk megnyugtatni lelkiismeretünket. A Szentlélek elleni bűnök közé tartozik a „vakmerő bizalom Isten irgalmasságában” = „elbizakodottság”.
Magunkkal szemben olykor szükség van az azonnali és gyökeres szakításokra a bűnre vezető alkalmakkal, a helytelen gondolatokkal és vágyakkal, önző kapcsolatainkkal, és vigyáznunk kell, hogy ki ne pusztuljon a maradék búza lelkünk szántóföldjén.
Az ószövetségi olvasmány tanítását is meg kell szívlelnünk. Amikor Jeremiás kortársai elvakultságukban úgy gondolták, hogy bűnös életüket Isten szemében elfogadhatóvá teszi a templomhoz való ragaszkodás, maguk mondták ki az ítéletet önmaguk fölött. Abban bíztak, hogy mivel a jeruzsálemi templom volt az egy Isten imádásának egyedüli helye a földön, ezért amíg ez a templom áll, nem lehet bajuk. Pedig éppen ebben az időben növekedett a veszedelem: Nechó egyiptomi fáraó már legyőzte Júda királyát, Jozafátot, aki bele is halt sebeibe. Ugyanakkor Babilon is megerősödött, és kezdett kifelé terjeszkedni.
Ilyen körülmények között hirdette Jeremiás a megtérés szükségességét, azzal a fenyegetéssel, hogy Isten nem fog nekik szabadulást adni azért, hogy még több gonoszságot műveljenek.
Okuljunk belőle! Ne halogassuk a megtérést!