15. hét, szerda – Mt 11, 25-27 – Hálásak vagyunk-e azért, hogy az Isten feltárta nekünk legszemélyesebb titkait?
A mai evangéliumban Jézus Istent dicsőítő magasztalással fejezi be a tanítását. Elragadtatott csodálattal dicséri, hogy a Mennyei Atya, mint „az ég és föld Ura” úgy határozott, hogy „nem az okosaknak és bölcseknek nyilatkoztatta ki” isteni életének legszemélyesebb és legbensőbb titkait, hanem a „kicsinyeknek”. 
Jézus ebben az Atya jóságának és szeretetének megnyilatkozását látja, mint ahogyan mi is ezért „magasztaljuk Istent” minden szentgyónás után.
Jézus tovább folytatja magasztalását, amikor feltárja az Atyával való kapcsolatát, amely már a Fiú részéről történő kinyilatkoztatás. Ebből az a legfontosabb, hogy az Atya mindent átadott neki, vagyis semmit sem tartott vissza. Az Atya az örök szülésben egész lényegét átadta a Fiúnak, ezért a Fiú vele együtt ugyanolyan örökkévaló, mindenható, mindentudó, stb., mint az Atya.
Az Atya és a Fiú egylényegűségéből következik egymás kölcsönös és kizárólagos ismerete. Mivel a Fiú éppúgy a végtelen isteni lényeget birtokolja, mint az Atya, ezért más teremtménynek nem lehet róluk igazi ismerete.
Egymás kizárólagos és kölcsönös ismeretéből további két tény is következik:
az egyik, hogy egyedül az Atya ismeri Jézust egészen, vagyis azt, hogy benne (= a Jézus Krisztusban) a Fiú lett emberré; a másik, hogy az Atyát sem ismeri senki más, csak a Fiú, és azok, akiknek a Fiú kinyilatkoztatja. A Fiú erre külön küldetést is kapott az Atyától.
A Szentháromság elképzelhetetlenül nagy ajándéka, hogy az Atyát és a Fiút mi is megismerhetjük a kinyilatkoztatásból (és !NB!, egyedül ebből!). El kell csodálkoznunk azon, hogy mi is megismerhetjük az Istent, „akit a bölcs lángesze fel nem ér, csak titkon érző lelke óhajtva sejt”, mert „léte világít, mint az égő Nap, de szemünk bele nem tekinthet” – ahogy Berzsenyi Dániel írta a Fohászkodás c. versében. Az Atya jóságából ehhez gyermeki lelkületre: egyszerűségre és bizalomra van szükség. De ez a feltétel szükséges ahhoz is, hogy egyre jobban megismerjük az Ő „egyszülött” Fiát is, aki értünk emberré lett.
A Jézus által adott kinyilatkoztatás bevon minket az Atya és a Fiú személyes kapcsolatába. Ez pedig nem más, mint az örök színe-látás valamilyen elővételezése. Jézus mondta: „Az örök élet az, hogy megismerjenek téged, egyedül igaz Istent, és akit te küldtél, a te Fiadat.” (Jn17,2). Ez nemcsak az Isten gondolatainak, hanem az ő akaratának és szeretetének a teljes megismerését is magában foglalja. Nyilvános működésének végén mondta Jézus, hogy ő azért jött, hogy „kinyilatkoztassa az Atya nevét” az embereknek (Jn 17, 6). Az Atya azáltal fogad bennünket igazán a gyermekeivé, hogy bepillantást enged legbelső életébe.
Jézussal együtt nekünk is magasztalnunk kell az Atyát azért, mert neki „úgy tetszett”, hogy a kicsinyeknek nyilatkoztatja ki az ő titkait, és hogy mi lehetünk ezek a „kicsinyek”! Ezen kívül még azért is magasztalnunk kell az Atyát, hogy egyszülött Fiát nekünk adta! Ezért pedig magasztalás jár a Fiúnak is!