Évközi 14. vasárnap B. – Ez 2,2-5; 2Kor 12,7-10; Mk 6,1-6 Feltétlen hittel (= előítéletektől és fenntartásoktól mentesen) fogadjuk-e Jézus tanítását, és követjük-e?
Jézus a megkeresztelkedése, majd a pusztai 40 napos böjtje és nyilvános működésének megkezdése után immár, mint híressé vált tanító tért vissza városába, ahol nevelkedett. Szombaton a zsinagógában olyan emberek hallgatták, akik látták Őt gyermeknek, kamasznak, ifjúnak, csöndes, minden feltűnés nélkül dolgozó felnőtt férfinak, és ismerték azt az emberi közeget is, amelyben felnőtt: azokat a személyeket, akik a családi, rokoni, baráti hátterét jelentették. Amióta Jézus elment, eltelt néhány hónap, és amikor a názáreti zsinagógában eléjük állt, csodálkozást és döbbenetet váltott ki. „
Nem az ács ez?” Előítéleteik és elvárásaik megakadályozták őket abban, hogy elhiggyék Jézusnak: „az Úr lelke van rajta”. Lukács evangélista azt is megírta, hogy le akarták Őt taszítani városuk sziklájáról. A mi előítéleteink és elvárásaink, a mi bűneink („megátalkodott szívünk”) is akadályozhatnak minket abban, hogy Jézus tanítását hittel elfogadjuk és kövessük.
Azt is gondolhatjuk, hogy mi már ismerjük Krisztust és az ő tanítását. Pedig Isten végtelen bölcsességét nem lehet teljesen kimeríteni és megismerni. Ráadásul mi is mindig változunk, és a körülményeink is. Ezért ennek megfelelően akar nekünk Krisztus útmutatást adni, vigasztalni és bátorítani.
Isten ma az Egyházunk lelkipásztorai által akar vezetni minket az üdvösség útján. De ahogyan egykor Jézust elutasították, úgy tesznek ma az ő képviselőivel is.
Ahogyan Jézust is el akarták hallgattatni és el akarták pusztítani, amit végül a gyalázatos keresztre feszítéssel meg is kíséreltek, úgy akarják ma is és a világ végéig mindig elhallgattatni azokat, akik Istenről, vagy éppen az emberek bűneiről beszélnek. Isten szava sokszor ütközik ellenállásba, főleg azokban a korszakokban, amelyekre politikai és erkölcsi hanyatlás is jellemző.
A hit mindig befogadó készséget kíván. Állandóan mélyíteni kell hitünket. Nem elég hinni a „régi” Jézusban. Teljességgel nem lehet megismerni Őt. Az Ő ismeretében állandóan előbbre kell haladnunk. A hit folyton születő, élő valóság.. Nem elég egyszer megismerni Jézust. Mindennap újra meg kell ismerni Őt.
A hit útja egyben az élet útja is. Tudjuk, hogy hová vezet az út, és tudjuk, hogy ki áll a középpontban. Egyre mélyebben, és mindig új és új arcban mutatja meg magát az Isten. Jól jellemzi ezt az utat Pilinszky János, amikor azt írja róla, hogy „olyan, mint egy nyílegyenes labirintus, egy nyitott szárnyú emelkedő zuhanás, visszahullás a fókusz lángoló közös fészkébe, melyben mind tömöttebb és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.”
Az élő Isten őrizze és erősítse bennünk a hitet, hogy mindig friss élményt és örömet jelentsenek számunkra Jézus szavai, akármilyen gyarló közvetítéssel érkezzenek hozzánk! Ne legyenek elvárásaink és fenntartásaink Jézussal szemben, hanem fogadjuk el Őt mindennap úgy, ahogy sokféle módon kinyilatkoztatja magát nekünk, és az ő tanítását követve – a megtérés útján – eljussunk az üdvösségre!