jún. 27. Szent László király – Miben lehet példaképünk?
László annak a Vazulnak az unokája, akit István király megvakíttatott, mert Imre herceg halála után Vazul (aki Géza fejedelem Mihály nevű fivérének, István király nagybátyjának a fia volt) merényletet kísérelt meg a 60. évén túl levő és betegeskedő István király ellen.
István hozzájárult, hogy Vazul három fia: András, Béla és Levente külföldre menjenek. Béla Lengyelországban egy herceglányt vett feleségül, és Béla házasságából hét gyermek született Lengyelországban. A második László volt, aki 1046 táján született.
István király halála után az itthoni viszályok közben a „három testvér” (András, Béla és Levente) és családjaik kétszer is hazajöhettek, de először András uralkodásának végén, majd Béla három éves magyar királysága után a „három testvérnek” ismét Lengyelországba kellett menni. Majd azért jöttek haza harmadszor is, mert a polgárháborús országunkat minden oldalról támadni kezdték, és szükség volt rájuk. Ezekben a harcokban érdemelte ki László, hogy őt válasszák királlyá.
Lászlóról közismert volt, hogy még az országunkra támadó ellenségekkel szemben is nagyon lovagias volt (pl. nem engedte megölni a foglyokat, stb.) De a legnagyobb győzelmeket önmaga fölött aratta. Szilárd kezű, magabiztos, bölcs kormányzásában, amely az első pillanattól kezdve nagy körültekintésében mutatkozott meg, nagy alázatossága és önmérséklete húzódott meg. Köztudott volt, hogy a királyi méltóságot csak azért fogadta el, mert Isten akaratát látta benne, és tudatában volt annak, hogy a királyi hatalom fölött ott áll az Égi Király, Isten hatalma. Tudta, hogy ő, bár király, mégis alattvaló. Ezért döntéseinek és törvényeinek az isteni törvényekhez kell igazodniuk.
A történészek nem tudták kideríteni, hogy mi volt az őszinte, igaz bűnbánó lelkületének konkrét oka. A lelki írók a „könnyek adományát”, és a „népe bűneiért vezeklő királyt” emlegetik, amikor az életrajzírók egyáltalán nem szokványos tudósítását olvassák: „Folytonosan böjtölt és imádkozott, népe bűneiért zokogott, s szíve oltárán önmagát ajánlotta fel Istennek eleven áldozatként.” „Ha pedig úgy esett, hogy éjszaka virrasztással és hosszas imádkozással kifárasztotta magát, nem kívánt puha párnát, hanem a templomok csarnokában pihent meg egy órácskát.” Oderisiushoz, a Monte Cassino-i apáthoz írt levelében (rögtön az üdvözlés után !, mielőtt a tárgyra térne !), levelét szokatlan hangnemben így kezdte: „Jóllehet bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül, stb.”
Haláláról a krónikák így tudósítanak: Amikor 1095-ben (49 éves korában) „váratlan betegség döntötte le lábáról, testi ereje már-már elhagyta: összehívta az ország főembereit, s bejelentette, hogy testi feloszlása közeleg. Ezt hallván az oly kegyes király halálán jajveszékelő tömeg sírása az egekig hatolt. De a király magához vette az Oltáriszentséget, amelyben híven hitt, amelyet egész szívvel szeretett, s amelyet az erények teljességével keresett, – és boldogan tért meg az Úrhoz.”
Jól ismert ferences énekünk szövegét alkalmazhatjuk rá: „Példája éltet, hogy a harcot álljuk. Jól megtanuljunk élni-halni tőle, míg eljő a nap…”