Évk. 12. hét, kedd, 2 – Mt 7,6.12-14
Mennyire vagyunk figyelmesek mások iránt?
A mai evangélium második figyelmeztetését a 18. század óta „aranyszabálynak” nevezik (=„legértékesebb”): „Amit akartok, hogy megtegyenek nektek az emberek, ti is tegyétek meg nekik.” („Bádogszabály”: 
„Szemet szemért, fogat fogért.” „Vasszabály”: Mindenkivel érdemei szerint bánjunk. „Ezüstszabály”: „Amit nem kívántok, hogy nektek tegyenek az emberek, ti se tegyétek azt másoknak!”)
Jézus „aranyszabálya” pozitív: a kezdeményezést, a segítést hangsúlyozza. Nem azt kell várni, hogy az emberek jók legyenek hozzánk, hogy lássák meg a bajainkat és segítsenek, hanem nekünk kell velük törődni, előbb nekünk kell tanúságot tenni a jóakaratról, a szeretetről. Legfeljebb ez után várhatjuk el, hogy velünk szemben is jóakaratúak és segítőkészek legyenek. Eszerint mindig abból kell kiindulnunk, hogy azt tegyük a másiknak, amit a magunk számára a legjobbnak tartanánk. Ez a mások iránti figyelmességet, jóakaratot, a kezdeményezést, a segítést, a másokkal való törődést foglalja magában.
Végső soron ugyanezt fogalmazza meg a főparancs második része is: „Szeresd embertársadat, mint saját magadat!” Mivel önmagunknak soha nem akarnánk rosszat és nem ártanánk magunknak, hiszen ez van emberi természetünkbe kódolva, ezért válhat ez a „szabály” az emberi kapcsolatok szintjén is mércévé. Minden emberi kapcsolatra érvényes, hogy csak akkor tudunk alakítani egy kapcsolatot, ha mi tesszük azt, amit a másiktól várnánk. Vagyis olyan tisztelettel és szeretettel kell fordulnunk mások felé, mint amilyet mi is elvárunk tőlük.
Hasznos tanács azoknak az asszonyoknak, akik elégedetlenek a férjükkel: írják össze, miben szeretnék, ha a férjük változna, és kezdjék el azt tenni a férjükkel, amit tőlük szeretnének megkapni. Ha mégsem történik meg a csoda, akkor érdemes gondolni arra, amit Szent Ágoston mondott: „A szeretet jutalma – maga a szeretett személy.” Vagyis az a jutalmunk, hogy mi szerethetünk.
A harmadik figyelmeztetés az áldozatok vállalására buzdít. A keskeny út és a szűk kapu hasonlatát könnyebben megértjük, ha arra gondolunk, hogy régen a városba vezető utat keskenyre építették, a városkaput pedig szűkre, hogy megnehezítsék az ellenség felvonulását és behatolását.
A szűk kapu a céltudatosságra és a fegyelmezettségre hívja fel a figyelmet, a széles kapu és széles út pedig az ösztönök szabadjára engedését, a kényelem és a földi élvezetek keresését jelenti.
Ha nem vagyunk tekintettel másokra, hanem egyetlen szempontunk, hogy mindig a magunk számára válasszuk a jobbat, a kényelmesebbet és a kecsegtetőbbet, akkor nem azon a keskeny úton járunk, amelyre Krisztus meghívott minket, és nem megyünk be a „szűk kapun”, hanem a „tágas útra” lépünk, amely a „széles kapun” át a romlásba vezet. Mert ha mindig magunk számára akarjuk a földi javakból a legjobbat és a legtöbbet, akkor másokat óhatatlanul háttérbe szorítunk, sok esetben meg is károsítunk, és (NB!:) mi sem leszünk boldogok itt a földön sem! Törekedjünk tehát a mások iránti figyelmes, jóakaró, tapintatos, türelmes és áldozatos szeretetre!