Június 24. Keresztelő Szent János születése – Iz 49, 1-6; Lk 1,57-66,80 – Mennyire igyekszünk teljesíteni azt a küldetésünket, hogy utat készítsünk Jézus számára az emberekhez?
Ma a szentmise fő könyörgésében a lelki örömök ajándékát kértük, az evangéliumban pedig azt olvastuk, hogy Keresztelő János születése miatt mindenki örült. Ennek az örömnek az alapja és oka elsősorban Isten irgalmas szeretetének a megtapasztalása volt, és ma is az, amelyet a bűneinktől való megszabadulás nyomán érzünk.
Örömünk másik oka: az Istentől kapott küldetésünk tudata, amely egyben kimeríthetetlen erőforrás. Nemcsak Izaiás próféta és Keresztelő Szent János kapott küldetést Istentől, hanem mi is. Egész életünk mindennapos feladatának kell lennie, hogy Istennek a mi életünkre vonatkozó akaratát keressük és teljesítsük. Amikor a Miatyánkban minden nap imádkozzuk, hogy „legyen meg a te akaratod”, akkor konkrétan és személyesen azt is kell kérnünk, hogy ez a mi életünkben is valósuljon meg, vagyis hogy mindennap egyre jobban ismerjük meg és teljesítsük hivatásunkat, és az ebből eredő feladatainkat.
Minden hivatás megtalálása két személynek és két akaratnak a találkozásából és egyesüléséből születik. Nekünk Jézus Krisztussal kell találkoznunk, aki nem azt kérdi tőlük, hogy kinek tartjuk magunkat, hanem hogy kinek tartjuk őt? Ha jó választ adunk, akkor megtudjuk, hogy Ő kinek tart minket, mi a küldetésünk Ezt követi a második kérdése: hogy szeretjük-e Őt? A Vele való egyesülés csak akkor jön létre, ha Őt mindenek fölött szeretjük. !NB! Ha hivatásunkban/küldetésünkben krízis jelentkezik, az sohasem a hivatásunk válsága, hanem a Jézus iránti szeretetünké. Azt jelzi, hogy már nem szeretjük Jézust mindenek fölött, hanem valamit vagy valakit elébe helyeztünk. Tehát ilyenkor nem a hivatásunkkal van a baj, hanem a szeretetünkkel, végső soron az életünkkel. Keresztelő Szent János feladata a Megváltóval való találkozás előkészítése volt, ezért hirdette ennek előfeltételét: a bűnbánatot. Nekünk is ezzel kell kezdenünk, de nem úgy, hogy mások számára hirdetjük a megtérés szükségességét, hanem úgy, hogy mi magunk adunk erre példát. Nekünk kell változtatnunk helytelen életvitelünkön!! Azonnali, gyökeres fordulatra van szükség! Nem másokat kell hibáztatni, és nem elég (nem érünk rá) holnap megtérni. Ismerjük fel Széchenyi Istvánnal együtt, aki éveken keresztül ebben a mi templomunkban végezte szentgyónásait Albach Szaniszló paptestvérünknél, hogy „Csak az önös (=önző ember) hibázza el az életét. A nagy (= a keresztény ember) nemzeteket hordoz a szívében.” Visszatekintve életünkre, nézzünk szembe azzal, hogy mi (lenne) a küldetésünk (=utat készíteni Jézus számára az emberekhez), és ezt mennyire teljesítettük? Nem véletlenül születtünk magyarnak, és éppen ebbe a korba! Sopánkodás és hervasztás helyett – Isten és egymás iránti felelősségünk tudatában és áldozatos szeretettel – igyekezzünk teljesíteni Istentől kapott küldetésünket, egyénileg és közösségileg is, hogy ennek nyomán eltölthessen mindnyájunkat az erős hit, a bizakodó remény, az áldozatos szeretet és az öröm!