Jún.11. Szent Barnabás apostol – ApCsel 11,21-26, 13,1-3;
Mt 10,7-13 – Felismertük-e és igyekszünk-e teljesíteni Istentől kapott küldetésünket?
A ma ünnepelt Szent Barnabás nem tartozott a tizenkét apostolhoz, de az elsők között keresztelkedett meg, és egyike volt azoknak, akik tevékenyen részt vettek a fiatal Egyház életében. 
Először Antióchiába küldte a többi apostol, hogy legyen az erősödő közösség gondozója, gazdája, felügyelője. Ő hozta el Pál apostolt Tarzusból, és együtt végezték az igehirdető munkát Antióchiában, majd Pállal együtt indultak az első apostoli útra. Ezért Pál apostollal együtt kezdettől fogva őt is „apostolnak” hívták olyan értelemben, mint ahogyan mindnyájunknak „apostoloknak” kell lennünk, vagyis „küldötteknek”, akik folytatják Krisztus küldetését.
Az Apostolok Cselekedeteinek beszámolója szerint Barnabás eladta a földjét, hogy árát a szegényeknek adományozhassa. Már ez a tény is mutatja elszántságát és lelkesedését, amely később, a pogányok körében folytatott buzgó igehirdetői munkája során még inkább megmutatkozott. Rendkívüli bátorság kellett ahhoz, hogy Pállal együtt elinduljon olyan emberek közé, akik még nem hallottak semmit Jézusról. Természetesen nem csupán emberi lelkesedése hozta meg az eredményt, hanem ehhez a Szentlélek segítsége is kellett.
Barnabás apostol – már a nevében is – példát ad nekünk arra, hogy mi lehet a mi küldetésünk. Eredetileg József volt a neve, a Barnabás nevet azért kaphatta, mert Krisztus méltó tanítványaként meg tudta vigasztalni testvéreit. A Barnabás név jelentése ugyanis: „a vigasztalás fia”. Ehhez azonban a különféle megpróbáltatások elszenvedése árán előbb neki kellett megtapasztalnia, hogy minden vigasztalás forrása maga az Isten. (A Szentlelket mondjuk „Vigasztalónak”.)
Barnabás példája azt mutatja, hogy Isten néha ismeretlen utakra hív minket is. Amikor szomorúságra okot adó eseményekben („megpróbáltatásokban”) van részünk, akkor is hálásaknak kell lennünk Isten szeretetéért, mert azért engedi meg ezeket az Isten, hogy saját tapasztalataink alapján másokon segíteni tudjunk. Gondoljunk arra, amit Barnabás társa, Pál írt (2Kor 1,3-5): „Áldott legyen az Isten, Urunk Jézus Krisztus Atyja, az irgalom Atyja és a minden vigasztalás Istene! Ő megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorúak, azt a vigasztalást nyújtva nekik, amelyet ő nyújt nekünk. Amilyen bőven kijut nekünk Krisztus szenvedéséből, olyan bőven lesz részünk Krisztus révén a vigasztalásban is.” Ahogyan Krisztus magára vállalta betegségeinket és nyomorúságainkat, úgy kell nekünk is, Istenben bízva, példát adnunk az Isten iránti bizalomra. Ezért (is) engedheti meg Isten számunkra a megpróbáltatásokat. Kérjük mindehhez Istentől hitet, erőt és szeretetet, hogy küldetésünket teljesíteni tudjuk! Ha kell, úgy is, mint Szent Barnabás apostol, a „vigasztalás gyermeke”!