Húsv. 7. hete, szerda – ApCsel 20,28-38 Jn 17,11-19
Mi a jele (=miből lehet tudni), hogy valaki Istenhez tartozik = Isten világában él (= „nem ebből a világból való”)?
Jézus úgy imádkozott az ő követőiért, mint akik „ebben a világban élnek, de nem ebből a világból valók”. Egyedül az Istenről lehet azt mondani, hogy „nem ebből a világból való”, mint ahogy Jézus is ebben a világban élt, de 
nem ebből a világból való volt. Aztán azokról szokták mondani, hogy „nem ebben a világban élnek”, akiknek nem az „evilági” érvényesülés köti le a figyelmüket. Akik Isten életét élik, akiket Isten fölemelt az ő életébe, azok Isten világában vannak, és így értve „nem e világból valók”.
Akik Jézushoz tartoznak, azoknak az a biztos ismertető jegyük, hogy békességben élnek egymással. Ez az Istennel való egységnek a külső (a világ felé történő) megnyilatkozása. Ha Isten életét éljük, akkor a szívünkben nem lehet helye semmiféle irigységnek és „rivalizálásnak”. Hiszen képességeinket és lehetőségeinket nem a saját „evilági” érvényesülésünkért = nem saját magunk „megdicsőüléséért” kapjuk = nem „evilági” karrier építésére, hanem az Istennel és egymással való egység erősítésére, mások (a ránk bízottak) üdvösségének a szolgálatára. Ahogyan Jézus a világ üdvösségéért élt és halt meg, úgy az ő követőitől (= tőlünk) is a mások életének szolgálatát várja.
A békesség az a Krisztustól kapott örökség, amelyet a világ nem tud megadni. Ha békességben tudnk élni az üldöztetések, szorongattatások és nélkülözések közepette is, ez a jele és bizonysága annak, hogy közösségben vagyunk az Atyával, a Fiúval a Szentlélekben. NB!: „Ebben a világban” csak azok tudnak békességben (= egységben) élni egymással, akik egységben élnek Istennel: akik Isten szeretet-életét élik. Viszont akiknek a szívében ellenséges, gyűlölködő indulatok vannak (= akik egymással nem szeretet-kapcsolatban élnek, hanem egymással indulatosan veszekedve és civakodva „győzködik” egymást), azok – ha mások előtt nem is nyilvánvaló és egyértelmű – nem Isten szeretet-életét élik, „nem Isten világában” élnek.
! „Evilág” számára a legnagyobb „botrányt” a magukat hívőknek vallók közötti veszekedések, és – ami ennél is súlyosabb – a gyűlölködések és szakadások jelentik. Ezek nemcsak gyöngítik, hanem egyenesen lerontják a Krisztusról való tanúságtételt. Egyébként pedig ennek a közösségnek „ütött a végórája”.
A mai szentleckében az elöljárókról azt olvastuk, hogy a Szentlélek által lettek elöljáróvá. ! Ez nemcsak az apostolokra és utódaikra (vagyis a püspökökre, papokra és a szerzetes elöljárókra) vonatkozik, hanem minden Krisztusban hívőre is. Valamilyen értelemben a Szentlélek rendeléséből minden Krisztusban hívő „elöljáró”.
Mindnyájunknak érdemes megszívlelni, ahogyan Assisi Szent Ferenc figyelmeztet minden elöljárót, hogy „mások bűne miatt meg ne haragudjék és fel ne háborodjék, mert a harag és felindulás lerontja a szeretetet a testvérek között.” Ehelyett mindegyikünk legfőbb törekvése az legyen, hogy növekedjünk az Isten és egymás iránti figyelmességben, megértésben és szeretetben.