Húsv. 5. hete, kedd – Jn 14, 27-31a
Békés és békét teremtő emberek vagyunk-e?
Búcsúbeszédében Jézus azzal készítette elő apostolait a szenvedésének óráira, hogy a saját békéjét ígérte nekik. Hozzátette: „nem úgy adom, ahogy a világ adja”.
Hogy megértsük, mi a különbség a kétféle béke között, ismerjük fel, hogy a békétlenség/nyugtalanság alapja az attól való félelem, hogy elvesztünk valamilyen jót, amit birtoklunk, vagy valakit, akit szeretünk. Boldogságot és békét csak az értékeknek és a számunkra értékes személyeknek az elvesztés félelme nélküli birtoklása ad.
Az evilági javak birtoklása eleve magában hordja a nyugtalanság lehetőségét, hiszen bármikor elveszíthetjük azokat. Ráadásul ezek birtoklása sohasem elégít ki teljesen minket, ezért a szükségesnél egyre többet akarunk belőlük birtokolni, másokat megrövidítve, ami eleve békétlenséget okoz egymás között. És mivel a javak igazságtalan elosztását méltányossági alapon nem tudjuk megoldani, ezért marad az erőszakos megoldás lehetősége. Mert akik igazságtalanságnak tartják, hogy a „gazdagok” önzően a szükségesnél többet sajátítottak ki maguknak, igazságuk teljes tudatában (más eszközök híján) jogosnak érzik a lopást, illetve az erőszak alkalmazását. Velük szemben viszont csak fegyverrel lehet védekezni. Tehát mindkét fél a fegyverekben bízik. A fegyveres erők egyensúlya aztán előbb-utóbb felborul, és akkor kitör a háború.
Állandó fenyegetettséget jelent a halál is, amit senki el nem kerülhet. Ezért a „világ” csak átmenetileg tud békét adni, úgy, hogy valamilyen örömével leköt bennünket, és próbálja elfeledtetni bajainkat, amelyek aztán újra, és talán még kínosabban ránk törnek.
Krisztus békéjét, amely az Isten életében való részesedésből születik, nem fenyegetik ezek a veszélyek. Ezt a békét nem fenyegeti a halál sem, mert szeretet-kapcsolataink az örök életben is megmaradnak. Csak Krisztus békéje által menekülhetünk meg a nyugtalanságtól és a félelemtől. Ezért mondta Assisi Szent Ferenc: „Isten él, és ez egyedül elég, és ez minden békességünk forrása.” Ráadásul: akik Krisztus békéjét hordozzák, azok – és egyedül ők – képesek maguk is békeszerzőkké válni.
Jézus tudta, hogy az Atyától kapott küldetését a vértanúságával fogja megpecsételni. Ezzel bizonyítja, hogy szereti az Atyát és minket is, és ez által dicsőíti meg az Atyát.
Isten iránti szeretetünket csak Jézus parancsainak megtartásával igazolhatjuk, és mindig bízhatunk Isten szeretetében. Ha hűségesek maradunk Istenhez akkor is, amikor nem érezzük, hogy bennük van és szeret minket, sőt ha úgy érezzük, mintha eltávolodott volna tőlünk, vagy mintha nem is létezne, megtapasztalhatjuk újra és újra, hogy Isten jelenléte átmenetileg csak azért homályosodik el, hogy újra „visszatérjen”, egyre hatalmasabb és boldogítóbb erővel.