Szombat Húsvét hetében – ApCsel 4, 13-21; Mk 16, 9-15
Mi az alapja Krisztus feltámadásába vetett hitünknek?
Korunk bibliakutatói gyakorlatilag egyöntetűen úgy vélik, hogy a ma felolvasott evangéliumi részletet már nem Márk evangélista írta, hanem az első és második század keresztényei írták hozzá, mert úgy vélték, hogy Márknak így kellett volna befejezni az evangéliumát. Furcsának találták ugyanis Márk evangéliumának befejezését. Mert miután az angyalok közölték az asszonyokkal Jézus feltámadásának örömhírét és üzentek velük a tanítványoknak, a 8. vers arról szól, hogy „Azok (= az asszonyok) kijöttek a sírból és futásnak eredtek, mert nagy ijedtség és rémület fogta el őket. Félelmükben senkinek sem szóltak a dologról.” Ezt a befejezést az első és második század keresztényei nem tudták elfogadni.
De valóban hozzátoldották volna azokat a verseket, amelyeket ma hallottunk, akkor ennek tudatában az is joggal megkérdőjelezhető, hogy Jézus a „szemükre vetette hitetlenségüket és keményszívűségüket”. Ezt Jézus megtette a három év alatt, de feltámadása után egészen másképp, sokkal tapintatosabban viselkedett velük szemben. Jézus jól tudta, hogy az apostoloknak időre volt szükségük ahhoz, hogy az ő föltámadását elfogadják.
A hit azt kívánja tőlünk, hogy bízzunk az általunk tisztelt személyben és az általa mondottakban. A bizalom
feltételezi jóindulatunkat, amely igazmondónak tartja a másikat. Mégis, amikor az asszonyok továbbították az angyalok üzenetét, a tanítványok (köztük az emmauszi két tanítvány is) nem hitték el Jézus feltámadását, csak a Jézussal való találkozáskor ébredt bennük hit. Ugyanígy volt ezzel Tamás apostol is. Ez is bizonyítja, hogy az emberi tanúságtétel ugyan segíthet a hit útján, de ennél jelentősebb a személyes találkozás a Feltámadottal.
Így érthető az is, hogy bár Jézus feltámadása és az utána következő jelek, főleg Péter és János gyógyítása elégséges bizonyítékokat szolgáltattak a főtanács számára, ők az előítéletükből és hatalmi vágyukból kiindulva mégis mindent visszautasítottak. Óriási hit és ugyanakkor komoly bűnbánat kellett volna ahhoz, hogy súlyos tévedésüket beismerjék, és elfogadják, hogy Jézus feltámadt.
Sok külső bizonyítékunk lehet Jézus feltámadásáról, de minket is igazán az a személyes tapasztalatunk győz meg arról, hogy Krisztus valóban feltámadt és él, amelyet bűneink megbocsátása után érzünk. Ha sikerül megszabadulnunk a konkrét bűnöknél is nagyobb akadályt jelentő, az ember egyéniségén eluralkodó „bűnös indulatoktól” és „negatív érzelmektől”, illetve a „főbűnöktől”, amelyek a kevélység, a fösvénység (anyagiasság, az önzés), a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, a jóra való restség, a félelem és a gyűlölet, akkor lesz személyes tapasztalatunk arról, hogy a feltámadt Krisztus velünk van, bennünk él.