Nagyböjt 5. hete, péntek – Jer 20, 10-13; Jn 10, 31-42
Milyen személyes bizonyítékaink vannak arra, hogy valóban keresztények vagyunk, azaz Krisztus életét éljük?
A mai evangéliumban Jézus a hitelességének bizonyítására a jótetteire hivatkozott, amelyek – mint mondta – „Atyám tettei”. „Ha nem cselekszem Atyám tetteit, ne higgyetek nekem! – Higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és elismerjétek: az Atya énbennem van és én az Atyában.” Kérdezzük meg magunktól: nekünk milyen hitelesítő tetteink vannak arról, hogy Krisztus bennünk van?
Az Isten olyannak teremtette az embert, hogy alkalmas legyen Isten életének a befogadására. Ezt az életet csak Jézus Krisztus közvetítésével kaphatjuk meg. Jézus azért lett emberré, hogy mi Isten gyermekeinek életét élhessük. Ha az Atya gyermekei vagyunk, akkor egyrészt az Atyára kell hasonlítanunk, leginkább abban, hogy türelmes és irgalmas szeretettel vagyunk egymás iránt. „Legyetek irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas!”
A Fiúhoz pedig leginkább akkor hasonlítunk, ha olyan áldozatos szeretettel szeretjük egymást, ahogyan Krisztus szeretett minket. Jézus irántunk való szeretetének legfőbb bizonyítéka az volt, hogy életét adta értünk a kereszten.
Az is a Krisztushoz való tartozásunk bizonyítéka, ha Krisztus miatt üldöznek minket. Jézus mondta: „Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.” Sőt, a boldogságok között még azt is hozzá tette, hogy „ha hazudozva minden rosszat fognak rátok.” És ennek is van folytatása: ha az üldöztetés ellenére is megőrizzük magunkban a békét.
Az üldöztetés egyrészt az Isten által megengedett próbatétel. Isten minden embertől tudatos és határozott döntést vár. Ehhez nyújt segítséget az Isten, amikor próbatételek elé állít, amelyek kísértések és szenvedések formájában jelentkeznek. De az üldözés elviselése egyben a „világ” részéről annak a „tesztelése” is, hogy hitelesek vagyunk-e. A „világ” is próbatételek elé állít minket.
A bűnös ember nemcsak Krisztussal szemben érez gyűlöletet, hanem a Krisztusban hívők ellen is. A hitetlen és bűnös emberek lelkiismeretét ugyanis nyugtalanítja a Krisztusban hívők élete. Az egész „üdvösség-történelem” tanúsítja, hogy az igaz ember sorsa az üldöztetés, sőt olykor még a halál is.
Ha valaki elfogadta Isten életét, annak az a jele és bizonyítéka, hogy eltölti a szívét Krisztus békéje és a jóakaró, elfogadó szeretet. Aki nem Isten életét éli, annak a szívét a bántásokra harag és gyűlölet tölti el.
A Jézussal kapcsolatos semleges álláspont sokáig nem tartható fenn, legfeljebb önmagát ámíthatja vele az ember. Vagy vállaljuk a Krisztusba vetett hitet, és ezzel együtt az üldöztetést, vagy az önzés és gyűlölet tölt el minket. Harmadik lehetőség gyakorlatilag nincs. Ezt úgy is lehet mondani, hogy vagy Krisztus mellé állunk, akit keresztre feszítenek, vagy a keresztre feszítők közé.
Ahogy Jézust a tettei igazolták, ugyanígy a hívő embert is. Az egymást elfogadó, sőt ellenségeink iránt is irgalmas, áldozatos és jóakaró szeretet, és Krisztus békéje a legfőbb személyes bizonyítékunk, hogy a Mennyei Atya gyermekei és Krisztus testvérei vagyunk!