Nagyböjt 4. hete, kedd – Ez 47,1-12; Jn 5,1-16
Minden igyekezetünkkel akarunk-e üdvözülni, és ezért komoly bűnbánatot tartunk-e?
A mai evangéliumban szereplő 38 éve nyomorék ember sokszor és sokat háboroghatott a lelkében az emberek részvétlensége miatt, és bizonyára hangosan is sokszor megfogalmazhatta, hogy „Betezdában”, melynek neve azt jelenti, hogy „az irgalom háza”, nincs jelen az irgalmasság. Tele volt a szíve elkeseredettséggel, mert évtizedek óta sok gyógyulást láthatott már, amelyek másokkal történtek, ő pedig minden nap várta, hogy valaki siessen a segítségére, de senki nem könyörült rajta. (Ennek elmulasztását azonban a környezetére zúdított szitok-áradatnak is a „köszönhette”.)
Jézus is megbizonyosodott róla, hogy ez az ember nagyon is méltatlan a gyógyulásra. Mert Jézus részvéttel teli és segítőkész kérdésére, hogy „Akarsz-e meggyógyulni?”, nem azt válaszolta, hogy „Igen, akarok!”, hanem panasz-áradatot zúdított Jézusra is az emberek részvétlensége miatt.
Jézus megtehette volna, hogy mozgásba hozza a vizet és leviszi a beteget. De ő inkább csodát tett. És ennek feltételeként Jézus nem kért még hitet sem, mivel ilyen szempontból ez az ember „reménytelen eset” volt. Mert ennek az embernek nemcsak a teste nyomorodott meg, hanem a lelke is. Jellemző, hogy meggyógyítása után nem mondott egy köszönő szót sem, az sem érdekelte, hogy ki gyógyította meg, hanem csak miután mások érdeklődtek utána, és ő nem tudta megmondani. Aztán pedig, amikor megtudta, hogy ki volt az, aki meggyógyította, elárulta Jézus ellenségeinek, és ezzel Jézusnak okozott bajt. Annak ellenére tette ezt, hogy előzőleg – találkozásuk alkalmával – Jézus figyelmeztette: „Látod, most meggyógyultál. Többé ne vétkezzél, hogy valami nagyobb bajod ne essék!”
Vajon nem viselkedünk-e mi is hasonlóképpen? Nem vádolunk-e másokat érdektelenséggel és közömbösséggel? Az Ezekiel prófétától vett részlet felhívja a figyelmünket arra, hogy van nekünk egy templomunk, amely mellett bővizű, életet adó források fakadnak, amely mentén az örök életre megmaradó gyümölcsök teremnek. Akarunk-e meggyógyulni?! És kérjük-e (?!), engedjük-e (?!), hogy Jézus meggyógyítson? Kihasználjuk-e a lehetőségeket? Nem keresünk-e kifogásokat? Az örök életet tartjuk-e a legfontosabbnak? És megteszünk-e minden tőlünk telhetőt az örök életünk érdekében? Hiszünk-e abban, hogy a gondviselő és irgalmas Isten tud minden bajunkról, gondja van ránk, és akar és képes is segíteni? – Legfontosabb erőt és életet adó forrásaink a szentmise és a szentgyónás. Hogyan élünk velük? – Megigazulva megyünk-e haza a templomból, mint az a bizonyos vámos a farizeussal szemben? – Eltölt-e minket a gyógyulásunk miatti öröm, a hála, a nagylelkűség, és a készség keresztjeinknek Krisztussal együtt történő vállalására?
! Jézus nekünk is felajánlja, hogy új életet kezdjünk. Engedjük, és akarjuk, hogy Jézus meggyógyítson minket! Teremjük a bűnbánat méltó gyümölcseit!