Nagyböjt 2. hete, csüt. – Jer 17, 5-10; Lk 16, 19-31
A következő két lehetőség közül melyiket választjuk:
1.: gazdagság a földön, de gyötrelem a túlvilágon, vagy
2.: szegénység a földön, de boldogság az örök életben?
A mai evangélium két utat állít elénk. Az egyik a földi javakban való dúskálás útja, amellyel együtt jár a szív keménysége; a másik a szegénységé, a nélkülözésé, és a szenvedések ellenére is az Istenbe vetett bizalomé.
A ma hallott példabeszéd egyik legfontosabb tanítása, hogy az ember léte nem korlátozódik a földi életre, hanem élete tovább folytatódik a halál után. Tehát az a fő kérdés, hogy hiszünk-e az örök életben. Ezen kívül a példabeszéd azt is megmutatja, hogy mi a jelentősége a jelen életnek a halál utáni élet szempontjából.
Úgy tűnhet, mintha a példabeszédbeli dúsgazdag csupán azért jutott volna a kárhozatra, mert jó dolga volt a földi életében, Lázár pedig azért vigasztalódott Ábrahám kebelén, mert szegény volt, és türelemmel viselte szenvedéseit. De a kárhozat és az üdvösség oka nem egyszerűen a gazdagság, illetve a szegénység.
Lukács evangéliumában különös hangsúly van azon, hogy a gazdagság olyan állapot, amely veszélyezteti az örök üdvösséget. A gazdag csak úgy üdvözülhet, ha megosztja javait az ínséget szenvedőkkel, mert csak kezelője, és nem kénye-kedve szerinti ura a feleslegének.
De a gazdag ember igazi bűne valójában nem a gazdagsága volt, hanem a szívtelensége, vagyis hogy nem törődött a kapuja előtt fekvő koldussal. A szakadék tehát, amelyről Ábrahám beszél, nem a haláluk után keletkezett közöttük, hanem még a földi életükben. Kezdetben a gazdag embernek csupán pár lépést kellett volna megtennie: oda kellett volna mennie a koldushoz, hogy segítsen rajta. De a gazdag az évek múlásával egyre jobban begubódzott önzésébe, egyre mélyebb és szélesebb lett az a szakadék, amely végül a haláluk után már áthidalhatatlan lett.
Jézus arra figyelmeztet, hogy a gazdagság vakká, érzéketlenné tehet mások gondja-baja iránt. A gazdag ember észre sem veszi a másik ember nyomorúságát. Pedig az anyagi és szellemi javainkat meg kell osztanunk egymással. A jótékonykodás nem csak lehetőség számunkra, hogy kifejezzük együttérzésünket a szegényekkel, hanem kötelesség. És nemcsak a pénzre kell gondolnunk. Környezetünk tagjai közül sokan azt a szeretetet és törődést hiányolják, amelyet számukra rajtunk kívül senki más nem pótolhat.
Igyekezzünk jóvátenni, amit tudatlanságunkban, vakságunkban, végső soron önző szívtelenségünkben vétkeztünk, nehogy váratlanul érjen minket a halál órája! Akkor már hiába keresünk rá módot, hogy jóvátegyük mulasztásainkat, mert nem lesz már rá lehetőségünk.
A legfontosabb, hogy ne legyünk közömbösek, részvétlenek mások gondja-baja iránt, vagyis ne legyünk „szívtelenek”. Legyünk egymás segítségére ügyes-bajos dolgainkban, és törődjünk nemcsak a magunk és mások földi boldogulásával, hanem az örök életével is!