Február 24. Szent Mátyás apostol ünnepe

Febr. 24. Szt. Mátyás apostol – ApCsel 1, 15-17. 20-26 –

Jn 15, 9-17 – Önfeláldozó szeretetből fakadnak-e tetteink?

Két jelölt is volt, akik közül egyet az áruló Júdás helyébe kellett megválasztani, hogy az apostolokkal „együtt Krisztus feltámadásának tanúja legyen” (ApCsel 1,22). Mindkét jelölt megfelelt annak a két alapvető feltételnek, amelyről tegnapelőtt (Péter székfoglalásának ünnepén) volt szó. 1. A hit Krisztusban, és Krisztus mindenek fölötti szeretete, és 2. A szenvedésnek (a „keresztnek”) szeretetből való vállalása. Ezért sorsvetéssel döntöttek arról, hogy ki kerüljön be az apostolok testületébe.

A mai evangéliumi részletben Jézus megfogalmazta az önfeláldozó szeretetnek azt a mércéjét, amely mindnyájunkra érvényes, hogy „senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért”.

Ezt a mércét nem Jézus állította föl egyedül. Az önfeláldozó szeretetnek ez a törvénye érvényes volt már a világ teremtésének kezdete óta a menny és a föld minden teremtménye számára. Ennek a szeretetnek a forrása az Isten szívében van. (06vasA). Az Istenre már a világ teremtése előtt érvényes volt, hogy „nem keresi a maga hasznát” (1Kor 13,5!). Ezért (és így) teremtette Isten a világot. A bűn által megrontott önző emberi szíven és a gonosz angyalokon kívül nincs a világon semmi és senki, amely/aki önmagának élne, amely/aki ne szolgálná mások életét. Ez a törvény tehát megfogalmazatlanul is érvényes volt, amióta ember élt a földön, farkasszemet nézve a halállal. Bele van írva a szívünkbe, mint a tömegvonzás törvénye az anyag szívébe. De mégis helyénvaló, hogy ezt a mondatot épp az evangéliumból, Jézus ajkáról idézzük, mert Jézus nemcsak pontosan megfogalmazta ezt a törvényt és mértéket, hanem kifejezetten és tudatosan vállalta és be is töltötte. Azóta ez a törvény kétszeresen is érvényes.

Mindjárt az jut eszünkbe, hogy Jézus – szebben, mint akárki más – kereszthalálával teljesítette ezt a normát. Valóban így van. De nem szabad felednünk, hogy a kereszthalál az ő életének nem váratlan fölmagasodása volt, hanem úgy érett meg Jézus mindennapos szeretetének ágai közt, mint a gyümölcs a fán. Jézus nemcsak meghalni tanított, hanem élni is. Az az odaadás, amelyről beszélt, a mi halálunkban válik teljessé és véglegessé, de már a hétköznapokban is jelen van. Nem tud meghalni barátaiért és hozzátartozóiért az, aki nem tud élni értük, s az odaadásban élő ember észrevétlen hősiességével nem vállalja azt, hogy naponta „meghaljon” önmagának, és keresse önfeledten, ami a másiknak javára, örömére van. Megilletődve oda kell állunk a szeretet mércéje alá, amelyet Jézus tisztázott, beteljesített és kifeszített a fejünk fölé. Arra születtünk, hogy mi is ilyen nagyok legyünk. És jókedvű bizalommal kell gondolnunk arra, hogy Jézus naponta megújítja köztünk a maga egyetlen áldozatát, amelynek mi is részesei lehetünk. Ezért amire magunktól mégiscsak gyöngék, kevesek volnánk, arra az utolsó vacsora kenyere-bora képessé tehet minket.

Bízva Jézus segítségében – és Szent Mátyás és a többi apostol példájában és közbenjárásában – törekedjünk arra, hogy méltók legyünk Istentől kapott hivatásunkhoz: az önfeláldozó szeretetből fakadó élethez!