Febr. 22. Szt. Péter székfoglalása – 1Pét 5,1-4; Mt 16,13-19
Tudjuk-e, hogy mik a feltételei annak, hogy elfoglaljuk azt a helyet, amelyet Isten készített számunkra a földön és a mennyben?
Péter „székfoglalásának” két nélkülözhetetlen feltétele volt. Az egyik „feltétel”: az isteni erényeknek: a hitnek a reménynek és a szeretetnek a birtoklása, amely magában foglalja a Krisztushoz való ragaszkodást is.
Péter Krisztusba vetett bizalomteljes hitét fejezte ki, amikor azt mondta: “Uram, kihez mennénk? Az örök élet igéi nálad vannak.” A ma hallott vallomásában is ezt a hitet erősítette meg. És ez tette Pétert „sziklává”.
A szikla allegóriája már az Ószövetségben is mindig az Istent jelentette. Péterre alkalmazva az allegória arra utal, hogy a szikla nem az embertől nyeri a szilárdságát (sem a természetben, sem átvitt értelemben). Péter ereje nem a világosan megfogalmazott hitvallásban rejlik, hanem abban, hogy az Úr teszi erőssé. Ugyanígy a sziklára épített ház, vagyis az Egyház is akkor marad fenn, ha Isten erejére és egyben Péterre épül.
Péter hite magában foglalja Jézus szeretetét is. A feltámadása után Jézus ezért kért Pétertől háromszoros szeretet-vallomást, és csak ezek után bízta rá – szintén háromszoros megerősítéssel – az Egyházat.
A másik „feltétel”: a szenvedésnek (= a „keresztnek”) szeretetből való vállalása.
Szent Péter a levelében azt írta, hogy ő Krisztus szenvedésének tanúja. Nemcsak úgy, hogy látta az Úr szenvedését, hanem maga is részese lett Krisztus szenvedésének. Igazi tanújává akkor vált, amikor Krisztusért és vele szenvedett. Elfogadta és mindhalálig követte a “Szenvedő Szolga-Messiást”, a “Legfőbb Pásztort”, aki szeretetből vállalta értünk a kereszthalált.
Milyen tanulságot vonhatunk le magunknak?
Nem azzal kell kezdenünk, mint az első találkozás alkalmával Péter, hogy kinek tartjuk magunkat! („Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok.”) Jézus nem azt kérdezte a tanítványoktól, hogy kinek tartják önmagukat, hanem: „Kinek tartotok engem?” – Nekünk arra a két kérdésre kell választ adnunk egész életünkben és egész életünkkel: kicsoda nekünk Krisztus, és szeretjük-e őt.
Krisztus Egyháza bűnös emberekből épül szent Egyházzá. Csak úgy válhatunk szentté, ha elismerjük bűnösségüket, és engedjük, hogy Krisztus elvegye bűneinket, aztán megmaradunk és megerősödünk a Jézussal való közösségben, és iránta való szeretetből vállaljuk a szolgálatunkat: Isten akaratának teljesítését, és az ezzel együtt járó áldozatokat, a szenvedést is.
A szenvedéseket és a szolgálatot szeretetből kell vállalni. Ha már teher lesz a szolgálat, akkor az már nem “szeretet-szolgálat”, hanem kényszerű kötelesség. Ezen az állapoton csak úgy lehet segíteni, ha megújítjuk a Szentháromság egy Istennel való szeretet-kapcsolatunkat.
! Újuljunk meg és erősödjünk meg az igaz hitben, a biztos reményben és a tökéletes szeretetben, és imádkozzuk: „Istenem, hiszek tebenned, mert örökké igazmondó vagy! Istenem, remélek tebenned, mert végtelenül hű és irgalmas vagy! Istenem, mindennél jobban szeretlek téged, mert végtelenül jó és szeretetre méltó vagy!”