Húsvét 2. (Irgalmasság) vasárnapja C. – Jn 20,19-31.
Miért nem hitt Tamás apostol Jézus feltámadásában?
Mi hisszük-e, hogy Jézus feltámadt és bennünk él?
II. János Pál pápa 2002. jún. 29-én annak alapján rendelte el a mai ünnepet, hogy a bűnnel és szörnyűséggel teli XX. század első harmadában Jézus egy lengyel apáca, Fausztina nővér által (aki 1905-1938 között élt, 33 éves korában halt meg) azt üzente nekünk, hogy az Isten irgalma nagyobb a mi bűneinknél. Ezért minden helyzetben bíznunk kell a mennyei Atya irgalmas szeretetében és mindenható erejében.
Jézus minket is meg akar szabadítani a gondterhelt nyugtalanságtól és szorongásos félelmeinktől, mint Tamás apostolt, akinek a nehézségei már akkor elkezdődtek, amikor Péterrel és a többi tanítvánnyal együtt ő sem tudta elfogadni Jézus szenvedését.
Jézus szenvedésével és kereszthalálával hatalmas erővel tört rá az apostolokra minden kérdés és kétely Jézus tanításával kapcsolatban. Különös színben tűnt fel előttük maga a gondviselő és irgalmas Atya, az Örökkévaló, aki Fiát ilyen tragikus módon veszni hagyja. A szorongató kérdés ugyanaz, mint mindig a történelem során, hogy miért engedi Isten a rosszat? Miért győzhet az erőszak, a gonoszság, a mindent elborító hazugság a jó és az igaz emberi törekvések felett? Miért kínozza az ártatlan embereket a szenvedés, a betegség? Sokszor úgy érezzük, hogy igaza van a zsoltárosnak, amikor keserűen megállapítja, hogy „Az ember, övezze bár tisztelet, nem marad meg; olyan, mint az igavonó állat, amely kimúlik, bizony hasonló hozzá” (Zsolt 49,13).
Hogyan kell érteni, hogy jó az Isten? Ha le tudja győzni az összes rosszat, de nem akarja, akkor nem irgalmas. Ha le akarja győzni, de nem tudja, akkor nem mindenható. Ezek a kérdések gyötörhették a két emmauszi tanítványt, akik legalább ketten voltak, és kétségbeesett helyzetük csak egy napig tartott, de Tamás egy hétig magában gyötrődött.
Nem tudjuk, hogy látta-e, vagy csak hallotta, milyen sebeket kapott Jézus, amelyekbe belehalt. De bizonyára Tamás sem gondolta komolyan, hogy hinni fog, ha kezével megérintheti a feltámadt Krisztus testének sebeit, és kezét az oldalsebébe teszi. Nem tudjuk, hogy mit érezhetett és mire gondolt, amikor a többi apostol szeme láttára megjelent neki a feltámadt Jézus, és megdöbbent, hogy Jézus a többi apostol hallatára is idézi szavait, és biztatja, hogy úgy bizonyosodjék meg arról, hogy Ő él, ahogy akar, és teremtő szavával mondja: „Ne légy hitetlen, hanem hívő!”
! Jézus hozzánk is szól és boldognak nevez minket, ha hiszünk benne. Az örökkévalóság, amelyben Jézus él, amilyen láthatatlan, éppen olyan közel van, ha nem is érezzük. Merjük hát hinni sem nem látva, sem nem érezve Jézus jelenlétét nemcsak magunk körül, hanem magunkban is. Merjük kimondani, akár hangosan is, egyes szám első személyben: Köszönöm, Uram, hogy a te sebeid által gyógyulhattam meg én is!