Évközi 6. vasárnap C. – Jer 17,5-8; 1Kor 15,12. 16-20; Lk 6, 17. 20-26
Boldogok vagyunk-e? Tudjuk-e, hogy mi adja/akadályozza boldogságunkat?
Jeremiás próféta felosztása szerint „Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és akinek szíve elfordul az Úrtól.”, viszont „Áldott az az ember, aki az Úrban bízik, akinek az Úrban van a reménye.”
A mai evangéliumi részletben Jézus is két csoportra osztja az embereket: az Istenre hagyatkozó és Istenben bízó szegényekre, éhezőkre, sírókra és üldözöttekre, akikre boldogság vár, míg „jaj” azoknak, akik a világ szemében sikeresnek vélt élethelyzetekbe jutottak: a gazdagoknak, a jóllakottaknak, a nevetőknek és a hatalmasoknak, mert ők önmagukban, a saját erejükben és evilági javakban bíznak, és kizárják Istent az életükből.
Közhelynek számít, de igaz, hogy minden ember boldog akar lenni, mégpedig már itt a földön. De aki már ebben a földi életben boldog akar lenni, annak megoldást kellene találnia két nagy problémára, a szenvedésre és a halálra, amelyek nem iktathatók ki életünkből. Értelmét veszítené minden áldozat és szenvedés, ha úgyis meghalunk, és ezzel mindennek vége lenne.
Felismerte ezt Aquinói Szent Tamás, aki szerint
/: „A boldogság az igazi értékeknek és személyeknek az elvesztés félelme nélkül való birtoklása, és az a bizonyosság, hogy az értékek soha nem fogynak ki, a személyek pedig halhatatlanok.” :/ Mi következik ebből? Az, hogy Isten nélkül nincs boldogság, mert minden mulandó ezen a világon, egyedül az Isten az örök. Ezért (NB!) jól jegyezzük meg: egyedül csak az Istenben létesített kapcsolatok és az örök értékek boldogítanak. Tudnunk kell, hogy Jézus nemcsak a földi életünk utánra ígért boldogságot, hanem már a földi életünkre is. Ugyanakkor gúnyolódás lenne boldognak nevezni a szenvedőt, ha ezt nem az a Krisztus hirdetné, aki nemcsak meghalt értünk szeretetből, de föl is támadt a halálból. Ezért bízhatunk benne. Erről szól a mai szentlecke: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél szánalomra méltóbbak vagyunk.”
Isten országának törvényei között a szegénység az első. Ez a többinek a foglalata sőt forrása, mint a nélkülözés, a sírás, a közömbösség és a megvetés, amelyek gyakran a szegénység velejárói. A szegénység a hívő ember számára nem rossz, hanem segítség, mert arra készteti, hogy Istenbe vesse minden bizalmát, Isten legyen számára a minden. Jézus megkülönböztetett szeretetet mutat a szegények iránt, mert ők alkalmasabbak Isten országának a befogadására. Jézus „jaj”-t mond a gazdagoknak nem a gazdagság miatt, hanem a vele járó veszélyek miatt, mert azzal hallgattatják el lelki igényüket, hogy a világi örömöknek adják át magukat.
Boldogságunk alapja megváltottságunk tudata, feltámadásunk és örök életünk reménye. Szegényen is boldogok vagyunk, mert miénk az Isten országa.