December 17. – Ter 49,2. 8-10, Mt 1,1-17
Tudjuk-e már, hogy bennünk milyen akadályai vannak az Úr jövetelének és befogadásának?
A tegnapi nap, az öröm vasárnapja, az adventi időszak fordulópontja. Szembe kellett néznünk azzal, hogy mennyire tölti be életünket az öröm. Ha pedig életünk alapérzése nem az öröm, akkor meg kellett vizsgálnunk, hogy mi az oka örömtelenségünknek (= bűnös vágyaink!). Tovább kell folytatnunk adventi felkészülésünket, hogy kölcsönösen egyre jobban egymásra találhassunk Istennel és egymással!
A mai evangéliumban Jézus családfáját olvastuk, amely bizonyság arra, hogy Isten Fia a bűn által megfertőzött világba született bele, hogy megszabadítsa és megváltsa az embert. Jézus nemzetségtáblájában ugyanis a szentek mellett megtalálhatók a bűnösök is, akiket Jézus vállalt. 
Jézus ugyanígy akar vállalni minket is, esetleg szomorú, sőt talán szégyenletes élettörténetünkkel együtt. Bele akar születni a mi világunkba is, ha mi is akarjuk és engedjük. Vajon mi vágyakozunk-e erre?
Vállalkoz(t)unk-e arra az emberfelettinek tűnő nagy tettre, hogy magunk fölött ítélkezve szétválasszuk magunkban a jót és a rosszat? Hajlandók voltunk/vagyunk-e múltunk felülbírálására, elismerve, hogy szabadon választott múltunk más és jobb is lehetett volna, és sajnáljuk-e, hogy a múltban rosszul viselkedtünk vagy rosszul döntöttünk? Igyekeztünk/igyekszünk-e lehordani saját gőgünk nagy hegyét, és aztán lemenni a megszégyenülés völgyébe, azzal a tudattal, hogy többnek és másnak kellett volna lennünk? De ez még nem elegendő!
Ahhoz, hogy a megszégyenülés völgyéből felemelkedhessünk, hinnünk kell Isten irgalmas szeretetében. Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad, s az Isten is benne marad. (Jn 1,16) NB! Csak a szeretetből fakadó bűnbánat tesz minket alkalmassá arra, hogy bűnös vágyainktól megszabaduljunk.
Tudunk-e örülni annak a helyünknek, ahová a jó Isten állított minket, és annak a feladatnak és szerepnek, amelyet nekünk szánt? Tudunk-e örülni azoknak az embereknek, akikkel együtt kell élnünk, és különösen annak, hogy az ő számukra is készíthetjük az Úr útját? Tudjuk-e, hogy az Úr útja az öröm útja, amelyet először magunkban kell megépíteni, és amely nem más, mint az élő és személyes kapcsolatunk Istennel?
Az a felszólítás, hogy Imádkozzatok szüntelenül!, nem csupán imák mondását jelenti az Istennek címezve, személytelenül, hanem a három isteni személlyel való kapcsolattartást. Együttműködünk-e a Szentlélekkel?
Igazán szeretjük-e azokat, akikkel együtt élünk? Óhajtjuk-e, hogy velük együtt Istenhez tartozzunk? Megteszünk-e mindent azért, hogy együtt lehessünk szeretteinkkel Istennél az örök életben is?
! Isten belépett a világba, annak ellenére is, hogy hajléktalanként kellett megszületnie, mert övéi nem fogadták be. Mi szeretettel készítsünk Neki öröklakást a szívünkben, hogy aztán Ő készíthessen nekünk majd öröklakást a mennyben!