Szerda húsvét hetében – Lk 24, 13-35 –
Van-e személyes tapasztalatunk Istenről?
Elengedhetetlenül szükséges, hogy személyesen megtapasztaljuk Isten létét. Ha csak mások tanúságtételére alapozzuk hitünket, kiszolgáltatjuk magunkat a hitetlenség kísértésének. Ezért ezekben a húsvét utáni hetekben érdemes megfigyelnünk, mik voltak az akadályai annak, hogy feltámadása után felismerjék Krisztust azok, akik halála előtt közeli ismerősei voltak, és Jézus milyen jeleket használt, hogy felismerjék őt.
Tegnap megtudtuk, hogy Mária Magdolnát a gyásza és szomorúsága, valamint az ebből fakadó bezárkózása akadályozta meg Jézus felismerésében. Érzéketlen volt a különböző jelekre, sőt az angyalok örömhírére is. Jézus hangját is csak akkor ismerte fel, amikor a saját nevét hallotta, ahogyan Jézus szokta őt a nevén szólítani.
Az emmauszi tanítványok szívét is negatív érzések töltötték el, amikor Jeruzsálemből Emmausz felé bandukoltak. Őket is elborította a kiábrándulás, sőt a csalódottság és a becsapottság érzése. Ezért akartak Jeruzsálemmel együtt maguk mögött hagyni mindent, beleértve még a tanítványok közösségét is. Az asszonyok tanúságtétele nem volt számukra elegendő. Nem kételkedtek szavukban, de ez még nem ébresztett bennük hitet.
Szerencséjükre az ő elkeseredettségük és magukba zárkózásuk nem volt annyira mély, mint Mária Magdolnáé, aki egyedül ment Jézus sírjához, és magának akarta kisajátítani Jézus holttestét. Ők nyitottabbak voltak egymás iránt (mégiscsak ketten mentek), és megnyíltak az idegennek hitt Jézus felé is, amikor elmondták neki szomorúságukat. Ebben Jézus is segítette őket, amikor úgy tett, mintha ő lenne „az egyetlen idegen, aki nem tudja, hogy mi történt.” NB! Jézus csak akkor tud megvigasztalni minket, ha elmondjuk neki csalódottságunkat és szomorúságunkat.
A két tanítvány számára a kenyértörés cselekedete volt az a végső jel, amely felnyitotta szemüket, hogy felismerjék az addig ismeretlennek és idegennek tűnő vándorban az Úr Jézust. Ez a felismerés azonnal megváltoztatta őket. Minden világossá vált számukra, amit korábban nem értettek. Már nem zavarta őket, hogy nemcsak lemenőben volt a Nap, hanem már bizonyára le is nyugodott. Eltöltötte őket is a küldetéstudat, mint az asszonyokat, akik előzőleg még féltek. Érezték, hogy nem hallgathatnak a velük történtekről, hanem meg kell osztaniuk ezt az igazi örömhírt a többi tanítvánnyal: látták az Urat, látták a Feltámadottat!
! A konkrét bűnöknél is nagyobb akadályt jelentenek az ember egyéniségén eluralkodó „bűnös indulatok” és „negatív érzelmek”, illetve a „főbűnök”: a kevélység, a fösvénység (anyagiasság, az önzés), a bujaság, az irigység, a torkosság, a harag, a jóra való restség, a félelem és a gyűlölet, de az elkeseredés, sőt a hit nélküli gyász is.
Ezen a szentmisén erősödjünk meg abban a hitünkben, hogy Jézus tud a mi küzdelmünkről, keresésünkről és szomorúságunkról, de mindezeket el is kell mondani neki, mert csak akkor tud megvigasztalni minket.