Évközi 22. vasárnap – Mtörv 4,1-8; Jak 1,17-27; Mk 7,1-23 – Vigyázunk-e szívünk tisztaságára?
A vallásos zsidók már évszázadokkal Jézus kora előtt megtapasztalták, hogy erősen szennyezett környezetben élnek. Ezért az ószövetségi zsidó vallásban a törvényeknek és szertartásoknak három fontos csoportja volt, a templommal, az Úr Napjának megünneplésével, valamint a vallásos tisztasággal kapcsolatos előírások. Mózes Törvénykönyvének mai részlete is írja, hogy a zsidók büszkék voltak a törvényeikre, a hagyományaikra, legfőképpen pedig arra, hogy az Isten közel van hozzájuk.
Augusztus 20-án minden évben mi is hallhatjuk a szentmise olvasmányában a Példabeszédek könyvének a felhívását: „Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert belőle indul ki az élet.” (Péld. 4,23)
A mai evangéliumi részlet beszámol arról, hogy „a farizeusok és általában a zsidók nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyékig, így tatják meg az ősök hagyományait. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, mígmeg nem mosakszanak. És még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez.”
Jézus korára azonban ezek a zsidó szertartások kiüresedtek. Ezért mondta Jézus a hagyományokat gondosan megtartó, de az Isten parancsait kijátszó képmutatóknak (Izaiás próféta szavait idézve): „Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem.” Felhívta a csupán külsőséges, rituális tisztasági hagyományokat megtartó kortársainak a figyelmét arra, hogy a szívből származik minden rossz gondolat és cselekedet. Ez a sok rossz mind belülről az ember szívéből származik, ez teszi tisztátalanná az embert. Ezért a külsőséges vallásosság nem ér semmit a szív átalakulása nélkül.
Hozzánk szent Fiában még közelebb került az Isten, mint az ószövetségi zsidó néphez, hiszen nemcsak köztünk, hanem bennünk van. A szertartásaink ennek a tudatosítására szolgálnak. Nagyon szívleljük meg Jakab apostol felhívását: „A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg”.
Nagy szükségünk van hagyományokra, illetve a szertartásokra. Ezek az életünk segítői, valamint megőrzői. Lehetnek szép, valamint nagy elhatározásaink, de ezek nem lesznek hosszú életűek, ha ha nem kötjük őket keretekhez, szertartásokhoz. Vigyázzunk azonban arra, hogy ezek nehogy kiüresedjenek!
A keresztvetéstől kezdve minden vallásos gyakorlatunkat szükséges ápolnunk, különösen a lelki létminimumot jelentő mindennapi két fontos pillérünket (a reggeli és az esti imát)! A vasárnapi szentmise is csak akkor lesz legfőbb erőforrásunk, ha az ige asztaláról mindig elvesszük a magunk táplálékát, valamint ebből élünk. Az Eucharisztia asztaláról pedig úgy vegyük magunkhoz Krisztus Testét, hogy erőt, illetve kedvet kapjunk az áldozatos szeretetre!
Minden szertartásunknak az a célja, hogy egyre jobban tudatosítsák, illetve erősítsék bennünk a Szentháromsággal való személyes kapcsolatunkat, hogy azok egyre élőbbek legyenek életünkben.