Június 27. Szent László király – Miben lehet példaképünk?
László annak a Vazulnak az unokája, akit István király megvakíttatott. Imre herceg halála után ugyanis Vazul (aki Géza fejedelem Mihály nevű fivérének a fia volt), merényletet kísérelt meg a 60. évén túl levő, betegeskedő István király ellen.
István királyunk hozzájárult, hogy Vazul három fia (András, Béla és Levente) külföldre menjenek. Béla Lengyelországban egy herceglányt vett el feleségül. A házasságából Lengyelországban hét gyermek született. A második László volt, aki 1046 táján született.
István király halála után az itthoni viszályok közben a három testvér (András, Béla, Levente)családjaikkal együtt kétszer is hazajöhetett. De András uralkodásának végén, majd Béla három éves magyar királysága után ismét Lengyelországban találtak menedéket. Aztán harmadszor azért jöttek haza, mert a polgárháborús országunkat minden oldalról támadni kezdték, ezért szükség volt rájuk. Ezekben a harcokban érdemelte ki László, hogy Salamon helyett őt válasszák királlyá.
Lászlóról köztudott volt, hogy még az országunkra támadó ellenségekkel szemben is nagyon lovagias volt (például nem engedte megölni a foglyokat). De a legnagyobb győzelmeket önmaga fölött aratta. Szilárd kezű, magabiztos, bölcs kormányzásában, amely az első pillanattól kezdve nagy körültekintésében mutatkozott meg, nagy alázatossága és önmérséklete húzódott meg.
A királyi méltóságot csak azért fogadta el, mert Isten akaratát látta benne. Tudatában volt annak, hogy a királyi hatalom fölött ott áll az Égi Király, Isten hatalma. Tudta, hogy ő, bár király, mégis alattvaló, ezért igyekezett döntéseit, törvényeit az isteni törvényekhez igazítani.
A történészek nem tudták kideríteni, hogy mi volt az őszinte, igaz bűnbánó lelkületének konkrét oka. A lelki írók vele kapcsolatban a népe bűneiért vezeklő királyt emlegetik. „Folytonosan böjtölt és imádkozott, népe bűneiért zokogott, s szíve oltárán önmagát ajánlotta fel Istennek eleven áldozatként”. „Ha pedig úgy esett, hogy éjszaka virrasztással és hosszas imádkozással kifárasztotta magát, nem kívánt puha párnát, hanem a templomok csarnokában pihent meg egy órácskát”. Oderisiushoz, a Monte Cassinoi apáthoz írt levelében (rögtön az üdvözlés után, mielőtt a tárgyra tért volna), levelét szokatlan hangnemben így kezdte: „Jóllehet bűnös vagyok, mert a földi méltóság teendőit nem lehet előmozdítani súlyos vétkek nélkül,…”.
Az 1095-ben (49 éves korában) bekövetkezett haláláról így tudósítanak a krónikák: „váratlan betegség döntötte le lábáról, testi ereje már-már elhagyta: összehívta az ország főembereit, s bejelentette, hogy testi feloszlása közeleg. Ezt hallván az oly kegyes király halálán jajveszékelő tömeg sírása az egekig hatolt. De a király magához vette az Oltáriszentséget, amelyben híven hitt, amelyet egész szívvel szeretett, s amelyet az erények teljességével keresett, és boldogan tért meg az Úrhoz”.
Ismert énekünk szerint: „Példája éltet, hogy a harcot álljuk. Jól megtanuljunk élni-halni tőle, míg eljő a nap…” (Áldjuk a földön Isten szegénykéjét).