Évközi 33. hét, szerda – Lk 19,11-28
Jól kamatoztatjuk-e kapott képességeinket, helyesen használjuk-e fel földi javainkat és az időnket?
A minákról és a Máté evangéliumában szereplő talentumokról szóló példabeszédek tanulsága ugyanaz. Isten egyéniségünkre szabva mindnyájunknak adott különböző képességeket, testi-lelki-szellemi adottságokat, lehetőségeket, életkörülményeket, amelybe születtünk, illetve amelybe kerültünk, és ezek kamatoztatását fogja számon kérni tőlünk. Mert Ő elvárja mindnyájunktól, hogy használjuk és fejlesszük ezeket.
A két példabeszéd csak abban különbözik egymástól, hogy Lukács evangélista változatában, amelyet ma olvastunk, Jézust az előkelő nemes ember jelképezi, aki majd elnyeri a királyi méltóságot. 
Most ugyanúgy távozik övéi köréből, mint Máté változatában az idegenbe készülő gazdag úr. Távollétük idejére javaikat mindkét példabeszédben ugyanúgy a szolgáikra bízzák. Akik felelősen kamatoztatják, azok a visszatérés napján jutalomban részesülnek, akik viszont nem kamatoztatják, azok büntetést kapnak.
Jó tudni, hogy a római jog ismerte a rábízott kincs fogalmát (peculium), és világossá tette, hogy a kinccsel megszerzett haszon a kincs tulajdonosát illeti.
A kétféle példabeszéd fontos tanítása, hogy ne félelemből és ne kényszeredetten végezzük szolgálatunkat, mert ez megbénít. Egy zárt, és félelemmel teli szív képtelen részesedni Isten gazdagságából. Sőt, a félelem, valamint a szívünkbe beengedett harag és a gyűlölet is, a gonosznak készít utat. Viszont aki az Isten iránti bizalommal, szívesen végzi a munkáját, azt Isten bőséges áldása kíséri.
Az a szolga, aki nem teljesítette az úr parancsát, a mulasztását azzal próbálja indokolni, hogy urának szigorára hivatkozik. Válaszában az úr gonosznak nevezi a szolgát, amely engedetlenségében, hanyagságában, és nem utolsósorban ura megrágalmazásában mutatkozik meg. A király nem védekezik a róla alkotott képpel szemben, hanem éppen a saját szavai alapján marasztalja el a szolgát. Ha már önkényúrnak képzelte el őt és félelemmel gondolt reá, akkor ezen felfogása szerint kellett volna cselekednie. A ma hallott példabeszéddel kapcsolatban is meg kell jegyeznünk, hogy nem szabad megfeledkeznünk arról a legfontosabb képességünkről sem, hogy tudunk szeretni. Mert (NB!) főleg ennek a képességünknek a kamatoztatását fogja számon kérni tőlünk az Isten.
Az áldozatos szeretetre való készség elsajátítása és kamatoztatása minden erőfeszítésünket megkívánó, egész életünkre szóló komoly feladat. Ez magában hordja a csalódások és a kudarcok lehetőségét is. De bíznunk kell a minket szerető Istenben, aki segítségünkre siet, és képessé tesz a szeretetből fakadó szolgálatra a nekünk adott Szentlélek által. Ha Istenre figyelünk, és Vele együttműködünk, vagyis a kevésnek tűnő képességeinkkel hűségesen kereskedünk, akkor minket is derék, hű szolgájának fog nevezni az Úr, amikor életünk végén számadásra hív, és jutalmul részt ad nekünk az ő boldogságából.